FőképFülszöveg:
"A halál szép, egyetlen valóságos cél, amiért ember, állat él" - hangzik el a Havasok könyvében. Könnyen belátható - nem széplelkeknek való világ ez. Sőt, embernek is alig. Nyirő József novelláiban a halál a havasi életnek olyan folytonosan jelenlévő valósága, mely alól a havasi élőlények egyike sem vonhatja ki magát. Medvék, farkasok, hiúzok, madarak élik a székely havason egyhangúnak nehezen mondható életüket, egymásnak és a zord időjárás szeszélyeinek kiszolgáltatva, mégis harmóniában. Ha ez nem így van, annak csak egy oka lehet: az, hogy megjelent közöttük az ember: "Ember van az erdőben. Tudja minden, mert megfertőzött mindent."
De nincs mit tenni, együtt kell élni (vagy halni) vele. S furamód, az állattörténetek is akkor a legszebbek, ha hőseik emberi tulajdonságokkal bírnak, emberi eszményekért harcolnak és ember módjára buknak el. Az eltiport kölykeiért élete árán is bosszút álló farkas, vagy beteg bocsáért az erdőtűzbe rohanó anyamedve az önfeláldozásra is képes szülői szeretet megrázó példái. A haldokló farkasnak az elmúlás küszöbén megfogalmazott dilemmája pedig - "Mindössze ennyi az élet. Ezért bizony nem érdemes élni. Mégis szép volt!..." - emberibb már nem is lehetne...
A székely havas izgalmas, drámai pillanatokban bővelkedő mindennapjait megörökítő kötet világirodalmi mércével mérve sem marad el Jack London vagy Kipling hasonló művei mögött. Megfigyeléseinek pontossága, fantáziájának eredetisége, gondolatainak férfiassága és kiemelkedő elbeszélő tehetsége - íme, azok az erények, amelyek Nyirő e művében is jól kimutathatók.

Részlet a Farkasok című elbeszélésből:
A Rab Péter hatalmas karjai egy szemvillanásnyival gyorsabban mozdultak, és a két kemény marok elkapja a farkas torkát. A fának tántorodik, és bűzös lehelet csap bele arcába.
– No, kutya, az enyim vagy! – hörgi irtózatos erőfeszítés közben, és már-már diadal villan a szemében, de ugyanakkor éles fájdalom hasít bele a gyomrába, combjaiba. Ronggyá tépett fehér harisnyáján párállva végigcsurog a vér.
A farkas karmairól megfeledkezett.
Csikorgó dühvel maga alá gyűri az állatot, és egymás arcába fújják a szájukon foszladozó fehér habot.
– Mi?… A beleim kellenének? – bőgi bele Rab Péter a farkas pofájába vadul, és irtózatos szorításra kapcsolódnak a fekete ujjak.
A két puszta test szörnyű erőfeszítésben vonaglik, hánykolódik a földön. Mind a kettőnek acélból vannak az izmai, és a halálos tusa rémületében roncsolják egymást.
Minden azon múlik, hogy melyik bírja tovább.
Méltóak egymáshoz.
Szinte jólesik az embernek a vadállat hasogató körmeitől feltépett test kéjes fájdalma.
– Ahá! – ujjong fel bensőleg, mert érzi, hogy az állat hatalmas torkának ellenállása gyengül, csontjai ropognak, és véres nyelve sebzetten, dagadtan, sötéten fordul ki a dühtől ragyogó száj meleg fészkéből. – Méges megdöglöttél! – üvölti szaggatottan, és feketére erőlködött, duzzadt arcán végigrándul az újabb, utolsó erőhullám görcse.
A vadállat teste elernyedt, ellenállása, rettentő elevensége megszűnt. Hátsó lábaival utolsót rúg, a tüdő utolsót sípol, a fényes karmok hidegen visszahúzódnak pólyájukba, és verejték ver ki a bőrön, mintha szennyes vízzel behintezték volna. A vonagló, lombos farok is tehetetlenül nyúlik el a földön.
Meghalt immár minden szőreszála.
„Meg… dög… löttél!” – gondolja boldogan az ember, mert még beszélni nem tud.
Halálos fáradtan fordul le a vadállatról. Sápadt és véres, tüdeje pattan szét a túlfeszített erőlködéstől, karjai, ujjai elviselhetetlenül nehezek, és nem bírja mozdítani, mintha megbénultak volna. Behunyja szemeit, és szédül, mozdul, az egekig lendül vele a föld, mintha gyermekhintán a végtelenbe lendítették volna. Jólesik ez a tehetetlen lendület.
Fekszenek egymás mellett az ember és a farkas.
Időbe telik, míg annyira visszatér a Rab Péter ereje, hogy felkönyökölhet a földön. Maró fájdalom hasít bele a testébe a mozdulattól. Altestét teljesen összetépte a farkas.
– No ez csúful megmászott! – pihegi, és megpróbál felkapaszkodni, de tehetetlenül zuhan vissza. – Mind elfoly a vérem! – rémül meg, és kétségbeesetten felordít: – Segítség!…
Semmi válasz.
Újra ordít:
– Se-gít-ség!…
Megint nem jön válasz.
Csak most veszi észre, hogy hang nélkül fütyül a torka, és a gégetöve is fel van tépve.
Irtózatos gyűlölettel vicsorog rá a farkasra, de rémülten döbben vissza. Mintha megmozdult volna a farkas! Legalább a szemek, a zöld, kegyetlen, szívós szemek még élnek… Mért nem alszanak ki?… Csak azokat ne látná!… Félrefordítja a fejét, mégse bír szabadulni tőlük… Csak a szemek hunyódnának be már egyszer!… Valami visszahúzza a tekintetét. Semmiletteképpen nem bír szabadulni tőlük.
– Én győztem – súgja neki kérőleg. – Becsületesen jártam el veled szemben, farkas… Most kvittek vagyunk. Nem mondhatsz semmit. Osztán tovább harag ne legyen köztünk!
A halál fagya megvetőre vicsorítja a farkas száját, mintha morogna, és kitátott fekete-véres torkába belesüt a hold.
Rab Péter kénytelen nézni, mert elhúzódni sem tud mellőle. Lábai már hidegek és érzéketlenek, mint a fa, halvány belei kilátszanak. Gyomra piros-fekete, kék, tépett hústömeg. Most már fájdalmat se érez. Tompult, néma lüktetés egész teste, de nem sokat törődik vele. Nézi a farkast. Valami feltűnhetett rajta, mert egészen belehajlik szúrós pofájába, és elhűlve rebegi:
– Szentséges Úristen, ez mit jelent!… Könnyes a szeme…
Tényleg, a halott farkas két szeméből könny szivárgott.
– Sír! – ámul el az ember. – Bizonyosan a kölykeit siratja!… – jut eszébe, és az előbb gyilkos, vad erdei ember elérzékenyedik. A könny legyőzte. Emberré változott újra. Levert, gyenge, gyámoltalan és szomorú. Homályosan sejti, hogy a testi harccal nincs jóvátéve semmi. Maga elé nézve elgondolkodik. Megpróbálja a dolgokat eligazítani a lelkében. Valahogyan – úgy látszik – sikerül zöld ágra vergődnie, mert lassan újból a farkas felé fordítja a fejét, és szégyenkezve azt mondja:
– Hé, testvér! Hallod-e?… Bocsásd meg, amit ellened vétettem!
Most már teljesen nyugodt, tekintete szelíd és értelmes. Mióta rájött a dolog nyitjára, és elvégezte magában, hogy kibékül a farkassal, mintha más ember feküdnék ottan… Az nem baj, hogy a farkas halott, és nem érti, amit ő mond… Az a fő, hogy mondja… Egészen megkönynyebbül minden szótól, ahogy gyónik a halott farkasnak.
– Én, testvér, elüsmerem, hogy nagyot vétettem ellened, mikor a te ártatlan kölykeidet megtapodtam… Hát azt nem kellett volna!… De hát haragudtam a borjú miatt. Az ember gyarló, no! Eleget bántam azután, de ezzel nem támaszthatom fel szegényeket… Ezt neked es bé kell látnod!
Egy szikrát várt, mintha időt akarna hagyni a farkasnak, hogy belássa, amit mondott.
– Abba es belegyőződtem, hogy emiatt valamelyikünknek el kell pusztulnia. Üdő Marci bátyám es aszonta… Nem mondhatod, becsülettel megküzsdöttem veled. Azt mondottam, itiljen az Isten köztünk. Az elébb még azt gondoltam, hogy az én javamra itilt, mert a kezembe adott, de most bélátom, hogy a mi dolgunk a halállal sincs eligazítva… Lásd bé te es, hogy ez így van! Sült bolondok voltunk mind a ketten!… Mindegy! Ha már így történt, hát így történt!… Én csak az Istent nem értem. Igazság szerint úgy kellett volna, hogy te ölj meg engem, s te megmaradj… Hát ez furcsa! – tűnődött az ember. – Semmiletteképpen nem értem az Istent!
Teljesen megfeledkezett halálos sérüléséről Rab Péter, és csak azon törte a fejét, hogy az Istent megértse.
A fák némán állottak fölötte, és siket, mély csend volt az erdőben. Vad nem vadászott, ág nem mozdult, csillag nem pillantott, harmat nem mert hullani, a madár lába a faághoz fagyott rémületében. Minden tudta, hogy Rab Péter meghal, csak ő nem tudta. Megfeledkezett a testéről, pedig már alig vert a szíve, viasszá változott a színe, álla leesett a gyengeségtől. Minderről – mondom – nem tudott semmit, csak tovább fürkészte az Istent, hogy megértse.
Hát az nem könnyű dolog, de a végén mégiscsak kellett sikerülnie, mert mikor pitymallatkor rátaláltak a vén Üdő Mártonék, reszkető kutyája után menve, a Rab Péter halott arca földöntúli, békességes és mosolygó volt.
Az ember és a farkas, mint két megbékélt édestestvér, úgy feküdt egymás mellett.
A havas lassan ébredezett.
 
A Kiadó engedélyével.