Főkép Nem tudom, sírjak vagy nevessek azon, hogy az operajátszás történetének egyik legendás alakja, aki gyakorlatilag az összes klasszikus tenorszerepet elénekelte, könnyűzenei albumot készített. Nem ő az első, és valószínűleg nem is az utolsó, aki kilép a komfortzónájából (pl. Renée Fleming a Dark Hope című lemezzel), mint ahogy ő sem először teszi, nekem valamiért mégis kétségeim vannak a miértet illetően. A nyilatkozatokból az derül ki, hogy nem volt ellenére a „kirándulás”, sőt, komoly kihívásának tekintette, mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy esetleg a kiadó igénye volt egy ilyen lemez. Nem hiszem, hogy egy ekkora sztárnak szüksége lenne erre, hacsak azért nem, mert úri kedve úgy kívánta, hogy összeválogasson néhány dalt, és a saját egyéniségén átszűrve megtöltse őket új tartalommal. Persze a tracklistát nézegetve ez nem könnyű feladat, hiszen még egy számos díjjal és kitüntetéssel rendelkező művésznek sem lehet egyszerű olyan dalokat előadni, melyeket mondjuk Frank Sinatra, Ella Fitzgerald vagy Louis Armstrong vittek sikerre, mint ahogy egy Titanic vagy Keresztapa filmzene is komoly kihívásnak tűnik.
 
Szóval itt egy sztár, aki amellett, hogy énekel, rendszeresen vezényel és nem mellesleg a Los Angeles-i Operaház és Washington-i Nemzeti Opera zeneigazgatója, fogja magát, összeválogat néhány hihetetlenül sikeres könnyűzenei dallamot, néhány rendkívül tehetséges művészt, és létrehoz egy kisebbfajta csodát. Persze abban biztos voltam, hogy Domingo képes megfelelni a kihívásnak, ám azzal kapcsolatban voltak kétségeim, hogy az ő „túlképzett” hangja (nehéz elképzelni, hogy 1958-ban még egy rock and roll együttes háttérénekese volt), nem fogja-e túlságosan komollyá tenni a dallamokat. Jelentem, a hangszerelés és a társul választott énekesek segítségével minden a helyére került, a hangok közötti kontrasztok nem elvettek, hanem hozzáadtak az egészhez, megteremtve azt az egyensúlyt, ami nélkülözhetetlen egy ilyen feldolgozás lemezen, ennek hiányában ugyanis a produkció könnyen önmaga paródiájába fordulhat.
 
Nem kell megijedni, azért nem csak duettek szerepelnek a lemezen, ezek csupán nagyjából a dalok felét teszik ki. Az egyik legizgalmasabb, legalábbis számomra Cindy Lauper „Time After Time” című dala, melyet Domingo már korábban is előadott, ám ezúttal a jazz-énekes Harry Connick Jr. segít neki különlegessé tenni, új tartalommal megtölteni. Bevallom, jobban tetszik, mint az eredeti, pedig azt is nagyon szerettem annak idején. Egy másik duettben egy fiatal francia énekesnő, Zaz működik közre, aki Jacques Brel klasszikusát, a „La Chanson des vieux amants”-t adja elő Domingóval. Egy sanzon nem arról szól, hogy az énekesek kieresszék a hangjukat, mi több, a zene sem kifejezetten harsány, de éppen ezek a visszafogott kellékek teszik olyan izgalmassá a végeredményt, pláne, ha az francia nyelvű. Imádom. Ezzel a visszafogottsággal gyökeres ellentétben áll a ’40-es évek mexikói dallama, a „Besame Mucho”, melyben Domingo partnere Chris Botti. Itt aztán van lehetőség kiengedni a hangot, és a pasasok meg is teszik.
 
A duettek mellett több híres film zenéje is felcsendül az albumon, így például a Moulin Rouge-ból a „Come What May”, Charlie Chaplin Rivaldafényéből az „Eternally” valamint a Keresztapából a „Parla Piu Piano”. Az én szívemhez ez utóbbi áll a legközelebb, talán azért, mert az eredeti is az egyik kedvencem, amit kis túlzással bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között képes vagyok meghallgatni, nem számít, hányadszor csendülnek fel a jól ismert dallamok. Domingo olyan mélységgel tölti meg a dalt, amiről álmodni sem mertem volna. Ehhez hasonló érzéseket csak a két bossa nova, a „The Girl from Ipanema” és a „Celos” váltott ki belőlem, ám ezeknél nem a mélység, hanem a latinos lüktetés volt az, ami magával ragadott. Hiába, Plácido Domingo, ha akarná se tudná letagadni latin gyökereit. Ezeket a dallamokat hallva felmerült bennem a kérdés: vajon ha nem az operát választja, merre indult volna? Egyetlen feldolgozás van, amit bármennyiszer is hallgattam meg, nem igazán nyerte el a tetszésemet, ez pedig nem más, mint az albumot lezáró dal, a „What A Wonderful World”, amit ráadásul az énekes a fiával közösen ad elő. Nem mondom, hogy rossz, sőt, de nekem valahogy éppen az hiányzik belőle, amitől az eredetit meghallva elindul az a bizonyos érzés a gerincem mentén.
 
A bevezetőben azon elmélkedtem, sírjak vagy nevessek azon, hogy az operajátszás történetének egyik legendás alakja könnyűzenei albumot készített. Most, hogy már túl vagyok számtalan meghallgatáson, hogy napokig el sem hagyta a lejátszómat az album, már tudom, hogy bármi volt is az oka, hogy létrejött, örülök neki, hiszen így átélhettem a csodát, amihez nem kellett más, mint néhány remek dal, és a hihetetlenül erős egyéniségű előadó, aki nagyjából bármit képes úgy előadni, hogy az a szívünk és lelkünk legmélyére is eljusson. Sőt, neki azt is sikerült elérnie, hogy az eredeti dalokhoz fűződő viszonyom is megváltozzon, ez pedig nem kis teljesítmény.

A lemezen elhangzó dalok listája:
1. Cancion Para Una Reina
2. Sous Le Ciel de Paris (w Josh Groban)
3. Time After Time (w Harry Connick Jr.)
4. Un Uomo Tra La Folla
5. La Chanson des Vieux Amants (w Zaz)
6. From This Moment On (w Susan Boyle)
7. Besame Mucho (w Chris Botti)
8. Parla Piu Piano (from „The Godfather”)
9. Il Mio Cuore Va/My heart will go on (from „Titanic” w Megan Hilty)
10. Eternally
11. Celos
12. Girl From Ipanema
13. Come What May (from „Moulin Rouge” w Katherine Jenkins)
14. What A Wonderful World (w Plácido Domingo Jr.)