Főkép

El lehet mesélni egy másik embert valakinek, aki nem ismeri? Minden eszembe jutó moccanását az életben, születésétől adott pillanatig, hatását másokra - azaz leginkább rám -, elmesélhető a „másik élet” ezer idegen, csak rá jellemző színével és hangulatával? S mit ér, ha valamennyire sikerül áttörni mese közben a hallgató félreértésekre hajlamosító, összerakott önmagát – mit ér a mese, ha sikerül?  Jámbor kérdések – az egész irodalom erről szólna, elmesélni a másik embert – vagy önmagam – a másik embernek, valakit valakinek mesélni a sötétség ellen, ami körülöttünk és bennünk gomolyog. Az egész irodalom erről szólna – hogy apró, gyertyányi fénypontokat gyújtsunk a sötétben, megvilágítva a másiknak az arcunk.  Vagy mások arcát. Hogy a másik lássa, és emlékezzen.
 
Kinyitom a könyvet, s ott vagyok a kórházban, a három nyiladozó vágyú fertőző beteg kamasszal. Akiket nem lehet levinni az óvóhelyre a többiekkel – akik egyetlen folyvást pityergő arab ápolónővel fenn maradnak a kórtermekben, a teljes elsötétítésben. Mert persze háború van. Odakint. Napról napra nyilvánvalóbb lett, míg Ora végül már megdönthetetlen bizonyossággal tudta: mind a kettejükre szüksége van. Orának nélkülözhetetlenek, mint két angyal, akik végső soron ugyanazt a küldetést teljesítik: Avram, akinek jelenléte az utolsó porszemig megkerülhetetlen, és Ilan, aki teljességgel hiányzik. A kórházi „szerelmi hármas” egy életen át az egymásnak való kiszolgáltatottság extázisában és fájdalmában létezik. Aznap is, amikor Ora, Ilan elvált felesége a front gyülekező pontjára fuvaroztatja Szamival, a család palesztin taxisofőr ismerősével Ofert, a kisebbik (Avramtól való) fiát.
 
„…Tulajdonképpen mit fog mondani róla? Egyáltalán hogy lehet szavakkak leírni és életre kelteni egy teljesen hús-vér embert – ó istenem, pusztán szavakkal?” Az emberi méltóság elfonnyadó pillanataiban is érzékeny és szép szöveg – és nem tesz igazságot ott, ahol annyiféle „igazság” feszül egymásnak a mai napig is. Az anya nem akarja megvárni a rettegett rossz hírt és kirándulni cibálja a saját sokkos háborús emlékeitől évek óta tartós „leépültségben” leledző vér szerinti apát. Szertartás ez, meg ima. Amíg beszélünk arról akit féltenénk, amíg gondolunk rá, e gondolatok óvó takaróként burkolják be, a veszélyek ellen, a háború ellen, a saját óhatatlan erőszakossága, a rajta is nyomot hagyó háború ellen? Ora menekülése a fiát beburkoló háború elől féltésből és önzésből gyúrt elegy, mint ahogy Avram menekülése önmagától, az emlékeitől önzésből és féltésből gyúrt, még Ilan távolságkeresése is féltéssel és önzéssel egyszerre átitatott gesztus.
 
„Ora szótlanul megengedi, hogy Avram megnézze a jelenetet: a szobát, amit olyan jól ismer, a hevenyészett berendezést, és Ofert, ahogy ott áll, egy kis életmorzsa, micimackós narancssárga pólóban…” Megmutatni valakinek a családot. Apró életformáló rítusaival, kis titkaival, a szülői aggódás pillanatait annak, aki mindezt nem élhette át, mert maga köré csavarta a pillanatot a múltja ellen. S megmutatni nekünk. Bátor kendőzetlenséggel az átélt pillanatokat – hiszen ennyire csak a saját rítusainkat meséljük – ha meséljük. Az anyaságot. Az apát, aki nem tesz különbséget saját és nevelt közt, a másik apának, aki helyette élte át a borzalmakat. Az egykori barátot a barátnak, úgy, ahogyan nem látta. És megmutatni nekünk ezen a három összekötözött sorsú emberen át azt a világot, ahol a félelemreakcióknak ugyanígy megvannak a maga rítusai.
 
„És mindez tőle, Orától is való, még Adam kegyetlensége is, ami feldühíti és ami annyira idegen tőle. Abban a pillanatban furcsa mód mégis feltüzeli, s mintha vele kapcsolatban leplezne le valamit, amivel eddig nem mert szemenézni. A két gyerekről, Adamról és Oferről mint dupla spulniról tekeredik le lelke mélységeinek kettős fonala.” Van a gyűlölet és kegyetlenség, a bizalmatlanság és az előítéletek – fájdalmasan megalapozott tonnányi tömegben az aggodalom. A személytelen hírekben, „a harminchat áldozatban” a harminchat egyéni sors. Amiről beszélni kell, még ha nem ér semmit, akkor is, ha nem véd meg, akkor is. Van a föld, a turistautak mentén az elesettek emléktábláival. Az elkerülhetetlen emlékeztetők folyamatossága. A háború folyamatossága. És a védtelenség – hogy akármennyire is létre akarjuk hozni a kis, védett zugainkat, a világ behatol és mérgez. Pillanatot, múltat, jövőt. S mégis: létre kell hozni ezeket a kis védett zugokat. A szívünkban. Őrizni a szívünkben a másikat.
 
Amit olvasok, a terrorcselekményre célzott csapás, válaszmerényletre válaszcsapás és be nem tartott tűzszünetek szakadatlan, „hétköznapi” állapotában sajnos ma is maradéktalanul aktuális. Nagyon halovány a remény, hogy lehet egyszer majd az elmúlt idő rekvizítuma: szomorú emlékeztető, hogy soha többé – s nem egy szembenézésre kényszerítő, kegyetlen őszinteségű tükör. De e rétegen túl: a „bárcsak történelem lenne” vágyát hordozó körülöttes-rajza felett akkor is ott fénylik majd a család, a szülők és gyermekeik meghitt bánattal elénk tárt, örökbecsű története. A „bárkimás” létét átéltető, örök tartalom. Az anya, az apák, s a gyermekek - a történet, amit nem lehet megunni.
 
David Grossman. Jegyezzük meg a nevét.