FőképAnna Enquist regénye a zenére, egész pontosan Bach Goldberg-variációk című művére épül. A könyv névtelen főszereplője, egy zongorista nő felnőtt lánya tragikus halála utána belefog abba, hogy megtanulja (újratanulja) a Goldberg-variációkat, amelyekkel fiatalabb korában nehezen boldogult, s amelyeket a lánya és ő is nagyon szeretett. Az újratanulás nem könnyű, s a történet során a nő egyszerre küzd a zenével és a lányához kapcsolódó emlékeivel, amelyeket a zene felidéz benne. De amellett, hogy Bach-mű felidézi az emlékeket, segít rendet is csinálni közöttük – mert azután, hogy a nő gondolatban újraéli őket, mintha a helyükre is kerülne az emlékeknek legalább egy része.

A könyv minden egyes fejezete egy-egy Goldberg-variációra épül, s minden fejezetben olvashatunk magáról a műről (milyen zenei megoldások, hangközök, ismétlések vannak benne; ezek mit jelentenek; illetve hogy mitől nehéz az adott darabot megtanulni és lejátszani), majd miközben a nő lassan megtalálja azokat a módokat, ahogyan el tudja játszani a darabot, elolvashatjuk azt is, hogy az adott variáció a lánya életének és kettőjük kapcsolatának mely pillanatára, eseményére emlékezteti őt.

Ezek az emlékek sokfélék, és bár önmagukban csak töredékek (családi nyaralásokról; arról a napról, amikor a lány elköltözött otthonról; vagy arról, amikor megmondta neki az orvos, hogy a hangszálai nem alkalmasak arra, hogy hivatásos énekes legyen belőle), és ráadásul nem is a lány életének időrendjét követik, az olvasásuk közben lassan kialakul egy kép arról, hogy milyen ember lehetett ez a lelkes, kedves, életvidám, sokszor bizonytalan lány, aki az anya számára a föld legcsodálatosabb embere volt, s akihez a világon a legbensőségesebb viszony fűzte.

Mind mondtam, a szöveg zenére épít, s a zenének nemcsak az említés szintjén van jelentősége a regényben – a főszereplő a darabjaira szedi és értelmezi is a darabot, amit éppen tanul, s eközben olyan zenei kifejezéseket használ, amelyek alapján – mivel „tudományosan” egyáltalán nem értek a zenéhez – én nem tudtam volna mindig pontosan, mit mond az elbeszélő egy-egy variációval kapcsolatban. Ezért ahhoz a módszerhez folyamodtam, hogy leültem a YouTube elé, s a könyv első harmadát úgy olvastam, hogy minden fejezet mellé meghallgattam a kapcsolódó Goldberg-variációt, némelyiket több zenész interpretációjában is. Különös érzés így olvasni a könyvet – hallgatni azt a darabot, amit a főszereplő éppen játszik s aminek a hatására emlékezik. Mert még ha – például – Glenn Gould előadásában máshogy is hangzik az adott mű, mint ahogy az a könyvbeli interpretáció alapján képzelhető, a zenét hallgatva mégis érezni lehet, miről beszél a főszereplő, s ami még érdekesebb: megsejthető, hogy az adott variáció miért és hogyan idézhetett fel egy bizonyos emléket benne.

Különleges élmény, és mindenképpen érdemes a Goldberg-variációk hallgatása mellett/közben olvasni ezt a regényt, mert a zene által szinte belekerülhetünk a főszereplő agyába, gondolataiba és érzelmeibe. Bár a könyv enélkül is érthető (én a második kétharmadát sajnos nem a számítógép előtt olvastam, s úgy sem volt követhetetlen), a zene közelebb visz a könyvhöz; nem megérteni segít, hanem megérezni.