Főkép

Vegyes érzelmekkel vettem kézbe Jézus Krisztus furcsa füveskönyvét, egyrészt, mivel nehezemre esett elfogadni, hogy rövid, kiragadott bibliai szövegeket olvassak valamiféle szélesebb kontextus nélkül, másrészt pedig mert úgy éreztem, hogy ilyen formában – talán éppen a töredékesség fókuszáló hatása miatt – az idézetek egyetemes üzenetük ellenére könnyen idejétmúltnak tűnhetnek. Meggyőződésem ugyanis, hogy a Szentírást előbb a maga egészében vagy értő kommentárokkal, azaz prédikációkból érdemes megismerni, és legfeljebb utána szemezgetni belőle a saját kedvünkre, gyönyörűségünkre vagy okulásunkra, emellett a beavatatlanok számára még az ősi példák és viszonyok is valószínűleg nehezen felfoghatónak, a mai világra nehezen vonatkoztathatónak tűnnek. A kötetből valahogy mégis összeállt a kép, és kirajzolódhatott egy sajátos és értékes világfelfogás váza.
 
A legfontosabb tanulságot azonban az jelentette számomra, hogy még a hagyományokat, az ősi törvényeket szigorúan megtartó vallásoknak is változniuk kell a külső viszonyok módosulásával, és amikor a hit dogmává merevedik, akkor érdemes megújítani a szabályait, hogy gondolatisága eleven maradhasson. És most nem elsősorban Krisztusnak a farizeusok elleni, a Bibliában számtalanszor és ebben a kötetben úgyszintén többször említett kirohanásaira gondolok, hanem a válásról hangoztatott véleményére. Ő ugyanis egyértelműen kimondja, hogy amit a régi zsidók és a mózesi törvények még megengedtek, az Jézus saját korában már nem feltétlenül érvényes. Azaz, ezzel analóg módon az ő követőinek is érdemes lenne néha átértékelnie az előírásaikat, ugyanis a mai viszonyok sem összevethetők a jó kétezer évvel ezelőttiekkel – ahogy a kígyók és skorpiók sem mindennaposak a nagyvárosokban, úgy az emberek többsége sem halászatból vagy pásztorkodásból él, vagyis világunk alapjaiban különbözik az ókori zsidókétól.
 
Hasonlóképp tanulságos – de erre már sokszor és sokan, javarészt humanista írók és gondolkodók is rámutattak –, hogy Jézus nem a kiválasztott nép és papjainak feltétlen szolgálatára, hanem a szegények és elesettek megsegítésére buzdított. Innen már csak egy logikai lépés lenne, hogy az egyházat pontosan azáltal sikerült univerzálissá tennie, hogy meghaladta a nemzettudatot, és mindenkit zászlaja alá hívott, ráadásul nem erőszakkal, hanem jó példával, alázattal, megbocsátással és áldozattal. Ebből a szempontból – habár ez ebből a kötetből nem derülhet ki – példája sokkal közelebb áll Buddháéhoz és Mahatma Gandhiéhoz, mint nem egy önmagát kereszténynek hirdető politikai vagy akár vallási vezetőéhez a Nyugat sok évszázados történelmében.
 
Ám még csak vallásosnak sem kell lennie senkinek ahhoz, hogy érdeklődést mutasson Jézus tanításai, vagy az ő próféták és apostolok által megrajzolt alakja iránt. Karácsonykor és húsvétkor végtére is az ő születését és halálát ünnepeljük, bármennyire szekularizálódtak mára ezek a piros betűs napok. Emellett a zenetörténet legcsodálatosabb művei közül – a középkori és reneszánsz miséktől Bach kantátáin át Arvo Pärt egyházzenéjéig – rengeteg szól Jézusról vagy Jézushoz, festmények, szobrok és templomok hirdetik az ő dicsőségét, és az irodalmi kánonból szintén számtalan ortodox felfogású vagy akár eretneknek mondható alkotást említhetünk, melyek ilyen vagy olyan módon az Újszövetséghez kapcsolhatók. Mi, magyarok ezenkívül a Károli Gáspár ma is közkézen forgó bibliafordításának köszönhetjük azt a férfias, veretes nyelvezetet, amely sokáig meghatározta irodalmunk egyik jelentős stílusrétegét.
 
Értelmetlen tehát vonakodni; mindenki, aki még nem ismeri a Szentírást, nyugodtan olvassa csak el ezt a rendhagyó bölcsességgyűjteményt, akinek pedig eleve mindennapi szellemi kenyere a Biblia, bármikor megajándékozhatja szeretteit egy efféle, könnyen befogadható válogatással a Jézusról szóló és mindenekelőtt az általa megfogalmazott gondolatokból. És nem is térítési szándékkal, hanem mert Jézus Krisztus élete és tanítása valóban a nyugati kultúra szerves része, amit ma is minél többeknek érdemes ismernie.