Főkép Tanulságos végigkövetni, miként változik mintegy a nagy fáraó életkorát tükrözve a Ramszeszről szóló regényfolyam egyes részeinek hangulata. Különösen sokatmondó a már címében is a megnyugvásra, a végső elszámolásra (nem pedig leszámolásra) utaló cím is, amely azt az idillt vetíti előre, ami a mindig Máát törvényeit, és így népe javát szem előtt tartó uralkodónak életében nem adathatott meg, hiszen neki szolgálnia kellett, saját életét kellett feláldoznia a birodalom boldogulásáért – a legnagyobb áldozat pedig, akár a szerelemben, nem az, ha meghalunk, hanem ha élünk valakiért vagy valamiért.
 
Ám egyértelműen nem vallana Christian Jacqra, ha nem írt volna bele a regénybe némi cselszövést és összeesküvést, ha nem állította volna szembe a mindig a törvényt, a jogszerűséget szem előtt tartó és feltétlenül tisztelő kormányzást a puszta erővel, megvesztegetéssel és gyűlöletkeltéssel célt érni kívánó galádsággal. A gonoszság megtestesítője pedig főképp a kétszínű – magát gazdag egyiptomi mintapolgárnak feltüntető, ám alattomban folytonosan a fáraó ellen áskálódó – bukott hettita herceg, Uri-Tesub. A feleségét sokáig hol szexuális gyönyörökkel, hol durvasággal és fenyegetéssel sakkban tartó idegen természetesen nem elégszik meg a líbiaiakkal kötött gyilkos szövetséggel, közvetlenül a palotában igyekszik pártfogókat toborozni, eszközként felhasználható embereket találni. Kizárólag a bosszú- és hatalomvágy hajtja, amit csupán egy módon elégíthet ki, ha – mégpedig lehetőleg saját kezűleg – Ramszesz vesztét okozhatja.
 
A történelmi dokumentumokból persze tudhatjuk, hogy a fáraóval végül az öregkori elgyengülés végzett, ráadásul a kezünkben tartott kötet hátralévő oldalai is jelzik, hogy van még hátra jó néhány esemény a sötétség és a fény mindent eldöntő csatája után, Jacq zsenialitását dicséri, hogy – akár többedszeri olvasáskor is – végigizguljuk az összecsapások és azok előkészítésének leírásait, annyira magával ragadja, beszippantja az olvasót a stílus és a kiváló ütemérzék, különösen pedig a váltások és késleltetések időzítésének módja és jellege. Mindez ugyan a filmek technikáját juttatja az eszünkbe, de a korábbi irodalmi irányzatok fejlődésének ismeretében arra a megállapításra juthatunk, hogy annak idején, például a tizenkilencedik század elején és közepe tájékán volt ennek nagy divatja.
 
Elsőre bármennyire meglepőnek tűnhet is a regényfolyam efféle olvasata, a Ramszesz pentalógia bizonyos mértékben mégiscsak a scotti és cooperi történelmi regény Lukács György által megfogalmazott jellegzetességeit mutatja: mindenekelőtt abban a tekintetben, hogy a történet egy letűnt, már halálra ítélt eszmerendszert ütköztet a későbbi, agresszívabb és köztudottan győzedelmeskedő kultúrával. Jóllehet a főszereplő ezúttal nem a közember stilizált képviselője, hanem a kor kiemelkedő uralkodója, mégis II. Ramszesz testesíti meg mindazt, amitől az ókori egyiptomi civilizáció oly naggyá válhatott, és azt is, ami miatt oly sebezhető is volt. Hiszen a valóban boldogító uralkodás nem kizáró, hanem befogadó egységen alapul, amint ezt tökéletesen példázza a regényben a máshitűek istenei és szertartásai iránti türelem, az egyéni szabadságok maximális tiszteletben tartása, valamint az a fajta kompromisszumkészség, amely a hagyományokhoz való – lényegében merev – ragaszkodást képes összeegyeztetni a gyakorlatias megoldások keresésével is.
 
Ugyanakkor jól látszik, mennyire törékeny ez a béke, mennyire könnyen elpusztítható ez a civilizáció, amint a nem megfelelő ember kerül a nép élére. Márpedig mai szemmel kivételes szerencsének tűnik, ha nem a leginkább törtetőkből, a Sénárokból és Uri-Tesubokból lesznek a hatalmasok, azokból, akik a mások érdekeit kizárólag olyankor veszik csak figyelembe vagy képviselik, amikor azok megegyeznek a sajátjukkal. Egyiptomnak megadatott, hogy több kivételesen egyenes jellemű, önmaga érdekeit mindig az országénak alávető fáraója legyen; de Egyiptom már a múlt – a történelem egy többé soha meg nem ismétlődhető szakasza. Tanulni viszont mindenképp lehet és érdemes is a történetéből, különösen úgy, ha azt ennyire olvasmányos formában tárják elénk, mint Christian Jacq teszi.