FőképAmikor megkérdezték tőlem – többen kissé értetlenkedve – hogy miért olvasom ezt a majd’ ezer oldalas történelmi lektűrt, a válaszom egyszerű volt: az első részben épp annyira kedveltem meg a szereplőket, hogy kíváncsi legyek, hogyan alakul a sorsuk a továbbiakban. Túlzás lenne azt mondani, hogy tűkön ülve vártam a folytatást, és ha valami véletlen folytán nem íródik meg, nem maradt volna bennem hiányérzet, ám így, hogy megjelent, egyértelmű volt, hogy elolvasom. Ken Follettre a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, hogy irodalmi színvonalon ír, a dramaturgia is jócskán hagy kívánni valót maga után, viszont elképesztően profin szórakoztat – a történet csak úgy sodor magával, könnyen olvasható, laza szövetű a szöveg, a főszereplők érdekesek, bájosak, szerethetőek vagy épp utálhatóak.
 
Ez a könnyedség és könnyen olvashatóság az, ami menti a regényt: máskülönben nem hiszem, hogy sokan lennének, akik kétszer ezer oldalon (s ha elkészül a befejezés, már háromszor ezer oldalon) át olvasnának háborúkról, vérontásról, erőszakról, s mindezen tragédiák közt néhány kiválasztott kiváltságos szereplő csetlés-botlásáról. Mert valljuk be, ez az öt (pontosabban hat, ha a különböző leágazásokat külön vesszük) család, akiknek a történetén keresztül Follett be kívánja mutatni a „véres és gyönyörű huszadik századot”, a kiváltságos kevesek közé tartozik. Olykor az lehet az olvasó érzése, mintha a Dallas szereplőinek sorsán keresztül mutatnák be a gazdasági válságot. Ez kiváltképp az első részben volt feltűnő, a másodikban már kevésbé – ami nem csoda. A második világháború hatványozottan véresebb és gyászosabb volt, mint az első, itt már azért igen nehéz lett volna úgy intézni, hogy a főszereplők közül mindenki megússza – ki is jut egytől egyig minden családnak egy-egy haláleset, erőszak, brutális verés, ostromban való részvétel, de azért messze vagyunk a rommá lőtt városokban éhező milliók nyomorától. Ez bizony még mindig a „gazdagok és szépek” terepe – ha meg valaki se nem gazdag, se nem szép, akkor minimum parlamenti képviselő.
 
De lássuk, mi történt az első rész végén – az első világháborút követő békekötések idején – magukra hagyott szereplőkkel. A nagy világégést követő csodavárás és néhány békeév után a náci Németországban találjuk magunkat, ahol szép ütemesen kezdenek kibontakozni egy újabb tragédia körvonalai. Walter von Ulrich és felesége, a kitagadott angol grófnő, Maud Fitzherbert Berlinben nevelik gyermekeiket, az öntudatos Carlát és a náci eszmék által túl korán megérintett Erichet. Ők szembesülnek legkorábban azzal az őrülettel, ami aztán jó évtizedre meghatározza a világ sorsát – és a maguk módján mindannyian kiveszik a részüket belőle.
 
Londonban Lloyd Williams, egy gróf és egy egykori szobalány – ma parlamenti képviselő – törvénytelen fia politikusi álmokat dédelget, szembesül a fasiszta fenyegetéssel Berlinben, felveszi a kesztyűt hazája szélsőjobboldali arisztokratáival, majd egy szerelmi csalódás hatására a spanyol polgárháború poklába menekül – hogy ott aztán ráébredjen, a kommunizmus éppoly veszélyes alternatíva, mint a fasizmus. Mikor aztán Angliát is magával sodorja a háború, az ő és családja élete is a feje tetejére áll.
 
Amerikában Gus Dewar szenátor ott van az események sűrűjében, Roosevelt elnök tanácsadójaként kiveszi részét a háborút megelőző idők politikájából, miként fia, a feltörekvő Woody Dewar is – s a buffalói előkelő társaság legtöbb tagja. Nem úgy Daisy Peshkov, az orosz gyári munkásból lett nagymenő szeszcsempész elkényeztetett lánykája, kinek minden vágya, hogy a többi lány irigykedjen előkelő házasságára – ha már pusztán pénzzel és szépséggel nem tudja megvenni a sznobok csodálatát. Vágya valóra válik, ám a boldogsághoz még jó néhány vargabetűt kell megtennie. S közben sejtelme sincs róla, hogy a Szovjetúnióban él egy féltestvére, aki olyan magasra jut a titkosszolgálat berkein belül, amit elképzelni sem tudtunk.
 
Néhány fiatal körül forog a világ – s ezt most tessék nyugodtan szó szerint érteni. Follett hajlamos arra, hogy főszereplői apró-cseprő mindennapjait, szívügyeit, kicsinyeskedéseit előtérbe tolja, és mintegy mellékesen mögéjük kenje a világtörténelem nagy eseményeit. Ez a kötet elején nagyon zavaró – főleg, mert néha azt éreztem, kamaszregénybe illő színvonalon ír a tizen-huszonévesek első tétova szerelmi kalandjairól; szerencsére azonban ahogy haladunk előre a cselekményben, helyreáll az egyensúly. Vagy csak magával ragad annyira a történet sodrása, hogy nem veszem már észre a zavaró esetlenségeket – ki tudja. Ahogy az első rész esetében leírtam, abszolút hihetetlen és sajnos nagyon hatásvadász írói húzás, hogy ez a néhány fiatal mindenhol ott van: a világháború összes lényeges momentumánál megfordul egy szereplő – ami nyilván kapóra jön az írónak, hisz így mindenhol ott lehetünk mi, olvasók is, mégis, azt kell mondjam, a kevesebb több lett volna. Annál is inkább, mert ez a durván másfél évtized, amit itt Follett a lapokra vetett, oly zűrzavaros és eseménydús volt, hogy így is túl nagy kihagyások tarkítják a cselekményt. Olykor évekre magukra hagyunk szereplőket, ugrálunk kontinensről kontinensre, és nem tudjuk meg, kivel mi történt, amíg nem voltunk velük: bár a szereplők vannak előtérben, az ő sorsuk is csak akkor fontos – vagy tán csak akkor történik velük valami – ha épp a háttérben valami világrengető esemény készül. Szappanopera ez a javából!
 
Mindazonáltal veszettül szórakoztató. Szinte észrevétlenül peregnek az oldalak, faljuk a lapokat, előrelapozunk, hogy tudjuk, mi történik kedvenceinkkel, akiket épp magukra kell hagynunk, ki tudja meddig… Mert persze hogy vannak kedvenceink. Ebben a szélsőségekkel és ostobákkal teli menazsériában azért van jó pár olyan szereplő, akiért lehet szurkolni, még ha a legtöbben eléggé egysíkúak is. Tán egy olyan kulcsszereplő van, aki értékelhető jellemfejlődésen megy keresztül, a többiek „csak úgy vannak”, sodródnak az eseményekkel. Most épp egy „furcsa béke”, a hidegháború felé. A második rész végén úgy hagyhatjuk magukra őket, hogy tudjuk: a legrosszabbon túl vannak, de ami ezután jön, az is fényévekre van a boldog békeidők illúziójától. Nem kétlem, hogy a harmadik rész éppoly olvasmányos és szórakoztató lesz, mint az első kettő – mint ahogy azt sem, hogy nagy meglepetéseket azért nem tartogat.