Don Winslow: A gandzsa urai
Írta: Galgóczi Tamás | 2012. 11. 19.
A Barbár állatok (mások kiadásban már Vadállatok címen fut) sokkoló erejű írás a maga nemében, köszönhetően minimalista stílusának és véres történetének. Álmomban sem gondoltam arra, hogy az itt formába öntött elképzelés még fokozható lenne, de úgy tűnik, Winslow másként látta, és ennek eredménye a magyarul most megjelent – az előző részből készült film bemutatójának idejére időzített – előzmény. Ami bárhonnan nézem, minden szempontból több, mint az előző regény.
Az persze már nem okoz meglepetést, hogy Winslow mennyit tud a kaliforniai drogbizniszről, de arra szerintem kevesen gondoltak, hogy a jelen helyzet mellett a múltról is bőséges ismeretekkel rendelkezik. Milyen volt a világ a hippik idején, miként csempészték be a drogot akkor a határon, hogyan terjesztették, mennyire gondolkodtak másként az emberek? Milyen változások történtek a hetvenes évek elmúltával, vagy amikor a heroin elkezdte kiszorítani a füvet? Winslow mindenre tudja a választ, komolyan mondom, időnként felmerült bennem a kérdés: miként maradhatott egyáltalán fenn az USA, amikor ilyen hálózat épül ki az egyik meghatározó államában?
A szerző azt nyilatkozta egy interjúban, hogy családregényt akart írni. Nos ezt a tervét sikeresen megvalósította, két generáció magára eszmélését, az életben való boldogulási kísérleteit követhetjük nyomon, miközben ide-oda ugrálunk az időben 1967 és 2005 között. De nem csak Chon, Ben és O múltját ismerjük meg, hanem a többiekről is kapunk információt, legyen szó Elena Sanchezről vagy Dennis Cain különleges DEA ügynökről. Egyszóval minden kerek, vagy ha úgy jobban tetszik – körbeér. A családokról pedig az egészségesnél többet tudunk meg, illetve ott van a kérdés, hogy a vér szerinti család a fontosabb, amelyhez az elfuserált nevelési módszernek és az érzelmi sivárságnak köszönhetően semmi nem köti az ifjúságot, vagy pedig a barátokkal alkotott „család”, akikre mindig számíthat az ember, akik szeretik, törődnek vele, és szemébe mondják, ha valami hülyeséget csinált.
Winslow stílusa pedig mindenre felteszi a koronát. Erről korábban ezt írtam:
„Köszönhetően
nyelvezetének, ami
a postmodern
és a twitterbejegyzésekhez szokott
felhasználó szövegfelismerő képességére alapoz.
Vagyis nincsenek hosszú szövegtömbök, a minimalista látvány hatására bármelyik Dumas hármat fordul a sírjában, s azonmód egy másik univerzumba emigrál.”
Nos ha lehet, ez a módszer időközben tökéletesedett, ezért senki ne csodálkozzon, amikor a tagolás (hagyományos értelemben vett fejezetekről itt nem beszélhetünk) sorszámozása a 308-asnál ér véget. Rövid és még rövidebb bekezdések váltogatják egymást, de míg korábban ezek pusztán a párbeszédekre korlátozódtak – tényleg, ebben a könyvben csupán jelzésértékű rövid, vagy rövidnek látszó leírások vannak, mint például ez:
„Bevezeti O-t egy gyönyörűen berendezett nappaliba, ami, nos, réginek látszik.
Régi Newport Beach-i pénz.”
Szóval főként párbeszédeket kapunk. Érdekes viszont, hogy ezekben mennyi az utalás, hivatkozás a tágabb értelemben vett kultúrára. Például itt:
„Patterson elővezeti Darth Vadert – fordítva.
– Nem én vagyok az apád.”
Azt hiszem, Don Winslow eljutott oda, ahol annak idején a Dire Straits együttes megfordult, vagyis arra a pontra, ahonnan már nincs tovább előre, mert ez a csúcs, és hacsak a fogyasztásra berendezkedett társadalmunk nem rukkol elő a twitternél is tömörebb, vagy ha úgy tetszik, ikonikusabb társalgási stílussal, akkor ezt már legfeljebb ismételni lehet, de felülmúlni képtelenség. A jelek szerint hasonló következtetésre jutott Winslow is, hiszen azt nyilatkozta egy interjúban, hogy jelenleg három, teljesen más témájú könyvön dolgozik. Nos, bármi legyen az, mi csak jól járhatunk vele.
Részlet a regényből