Főkép Az van, hogy Don Winslow egy állat. Meg az, hogy szerencsére nem „úgy” vadállat, hanem mint ahogyan a regény végén „O” sóhajtja bele az elmúlásba: egy gyönyörű, gyönyörű vad(állat). Persze sokan bizonyára ha nem is állatnak, de legalább (szak)barbárnak tartják írói stílusa, habitusa, „köpök a bevett formai elemekre és nyelvtani szabályokra” beállítódása miatt. Pedig! Pedig úgy írni a kábítószeres kartellekről és az alvilágról, ahogyan ő tud, az nem barbár vadság, hanem végtelen nagy tehetség. Állati tehetség – nem a szó szerinti, sokkal inkább a pozitív jelzős értelemben. A téma: drog. A drog egyszerre elő-, közbenső- és utánfutára olyan, a nyugalom megzavarására kitűnően alkalmas eseményeknek, mint fegyverek, területi harcok, bandaháborúk és halottak tömkelege. Mert a drog egyszerre fegyver és profit; egyeseket nyomorba dönt, másokat a csúcsra juttat. Utóbbiakat többnyire csak pénzügyileg, de éppen elég az. Éppen elég az hozzá, hogy Don Winslow térdig, de lehet, hogy inkább derékig jártas a témában; könyveiben annyira otthonosan mozog a drogáztatta, kábítószermosta világban, hogy mindenféle alattomos belövés nélkül kényszeríti magába az olvasót is. Jó kis szívás tehát őt olvasni (főleg, ha spangliról van szó).
 
Ben és Chon két jó barát, akik mindig együtt járnak. Jó, nem mindig, de ha igen, akkor mindenképpen a tilosban. Közös „boltot” visznek DélKal (Dél-Kalifornia) területén a marihuána bizniszben. Chon ugyanis ex-SEAL-es katona, aki Talibánia földjéről a bevetéseket követően nem poszttraumatikus stresszt hozott magával, hanem egy olyan mariska-tövet, amely a homokban él (meg), s amelyet a nála biológiai szakértelem terén jóval kifinomultabb Ben a hazai földön tápoldatban továbbnemesített, megteremtvén ezáltal minden idők legütősebb elszívnivaló anyagát. Bevett ügyfélkörük van, marha jól megy nekik, tejjel-vajjal, de leginkább pénzzel kenik a rendőrséget is, hogy mindenki jól járjon. Ám egy napon Ben négymilkós tengerparti házában Chon vírusvideóba akad az interneten, amelyben 7 (azaz hét) magánzó drogvállalkozónak hullik porba a feje. A mexikói székhelyű Baja Kartell ugyanis DélKalban kezd terjeszkedni oly módon, hogy kiépített droghálózatokat kényszerít térdre, von a saját üzleti hálójába beosztottként, aki pedig nekik ellenáll, azoknak szó szerint repül a feje. Chon ugyan nem pánikol, ő nem az a fajta, de azonnal hazahívja Bent, aki valamelyik harmadik világbeli országban csavarog jótékonykodva.
 
Ketten amúgy közös nőért vannak oda, vele együtt érzik magukat teljesnek, s ahogyan a közhely-igazság mondja: a szeretet erősség, de a szeretet épp ezért gyengeség is. Ophelia (azaz O) ennivaló, bájos, öntudatos és nem buta lány. Hol külön, hol együtt élvezi Chont és Bent, s mivel a képlet szerint személye egyben a srácok gyengesége is, a Baja Kartell őt magát veszi biztosítékként ahhoz, hogy a mariska-páros ellenállás nélkül működjön együtt velük. Elrabolják O-t, és maguknál tartják mindaddig, amíg ’A’: le nem telik az öt évre „köttetett” megállapodásuk, vagy ’B’: amíg Chon és Ben át nem ad nekik 20 millió dollárt, amellyel kiválthatják az 5 évet (és egyben O-t is). A fiúk tudják, hogy az ’A’ opció biztosan nem áll meg a lábán, így marad a ’B’, az irdatlan kiváltási ár. Chon és Ben tehát nekiállnak pénzt szerezni, amelynek legkönnyebb módja maga a Baja Kartell megrablása. Szinopszis vége; még jó, hogy nem lövöm le a további történéseket! Don Winslow azonban nem teketóriázik. (Ha én ő lennék, akkor itt valamivel durvább szóhasználattal éltem volna.) Nála nincsenek tabuk sem (m)orális, sem konvencionális tekintetben: ha kell, erőszakoskodik; ha kell, öl; vagy ha kell, nem kegyelmez. Semmilyen téren.
 
Amúgy ha lecsupaszítva nézzük, a Vadállatok (illetve a korábbi kiadás címén Barbár állatok) története egyszerű, mint egy slukk. S még csak nem is a mélyre szívott fajtából. Két drogtermesztő és -eladó srác, közös csaj, gigantikus rivális, térdrekényszerítés, Dávid-Góliát harc. Semmi új, semmi eredeti. Viszont az irodalom azért (is) szép, mert cicomázni lehet: hol barokk-gyönyörű kelleműre, hol pedig feslett-cafkás mocskosra. Vagy éppen realisztikusan hitelesre. Winslow egyéni stílusa utánozhatatlan jelleget ad a szimpla sztorinak. Szemkápráztatóan karcos-valósra színezi a világot, amelyben játszódik; (nyers)hús-(tiszta)vér karakterekkel tölti meg a történetet; zsibbasztóan eredeti dialógusokkal, valamint destruktív-újszerű, álfilozófiai, asszociatív-szabad gondolatmenetekkel tépázza szilánkokra a befogadót. A golyózáporszerűen sűrűn szórt fejezetek nemcsak remek érzékkel transzformálják filmszerűvé az eseménysort, de ráadásul eltalált lüktetésű ritmust adnak a történetvonalnak. Don Winslow és a drogsztori konstellációja éppen ezért valahol a morbid paródia és a vérkomoly határán egyensúlyoz, de szerencsére egyetlen ponton sem billen – s nem billenünk mi magunk is vele – lefelé, sőt! A Vadállatok mindezek miatt őrült nagy szívás a (leg)jobbik joint-ból, amely utánsodrásért kiált. Több mint érdemes rápippantani!