Dean R. Koontz: Shadow Street 77.
Írta: Galgóczi Móni | 2012. 11. 17.
Érdekes, hogy egyesek fantáziáját mennyire fel tudják piszkálni az épületek, különös tekintettel, ha valami fura vagy megmagyarázhatatlan történt bennük, esetleg különlegesen szépek vagy csúnyák, vagy egyszerűen csak szimpatikus a nevük, a fekvésük, a formájuk, vagy bármi más. Persze – akár tetszik, akár nem – az épületek ránk, egyszerű földi halandókra is hatással vannak. Nekem például van olyan ismerősöm, akire olyan nyomasztó hatással volt az épület, amiben dolgozott, hogy inkább felmondott, de akad olyan is, aki hasonló ok miatt nem volt hajlandó néhány percnél többet tölteni a vidéki birtokon. Ez a fajta érzékenység lehet áldás vagy átok is, ám egy megfelelő fantáziával megáldott regényíró esetében csak egy szikra kell, és máris olyan történetet rittyent, hogy ember legyen a talpán, aki kibírja meglepetés nélkül.
Jelen esetben adott egy, a XIX. század végén épült ház, aminek múltját tragédiák árnyékolják be, ám egy ideje már csend, nyugalom és béke honol a falai között. Aztán egy nap fura dolgok történnek, és mindenki máshogy reagál az eseményekre. Röviden, tömören ennyi az alap, amivel kapcsolatban felmerült bennem, hogy egyes szerzők vajon mit kezdtek volna vele. Rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy Agatha Christie minden bizonnyal bűnügyi történetet, Edgar Allan Poe kísértethistóriát, P. G. Wodehouse romantikus vígjátékot, Alexandre Dumas kalandos történelmi regényt, Paulo Coelho spirituális tanmesét, míg William Golding egy újabb embertani kísérletet osztott volna meg velünk. Ehhez képest Dean R. Koontz ezúttal a tudományos-fantasztikumot választotta, annak is a hátborzongatós fajtáját, aminek eredményeként olvasás közben egyre nőtt bennem a feszültség, aztán már némi félelem is elkezdett kúszni felfelé a gerincem mentén, pláne egy bizonyos szereplő belső monológjait olvasva. Aztán mindezek helyét átvette a színtiszta kíváncsiság: tudni akartam, mi miért történt, arra viszont nem számítottam, hogy komoly erkölcsi kérdésekkel is szembe kell néznem – mint ahogy a regény szereplőinek is, akik szerencsétlenségükre éppen otthon tartózkodtak, amikor a furcsaságok elkezdődnek.
Bevallom, nem szívesen olvasnám ezt a könyvet akkor, amikor egyedül vagyok otthon, és odakint vihar tombolt, mert valahogy óhatatlanul hatással van az emberre. Valami olyasmi érzésem van ezzel kapcsolatban, mint amikor annak idején megnéztem A kör című thrillert. Egyedül voltam a szobában, odakint sötétség honolt, és meg feszült figyelemmel néztem a filmet, a párom pedig csendben megállt az ajtóban, és egy váratlan pillanatban megszólat: de hát te is megnézted… És ez volt az a pillanat, amikor legszívesebben felsikoltottam volna. Nem azért, mert megijesztett, hanem mert annyira hihetetlenül eltalálta a pillanatot, amikor a szavai a legnagyobb hatást váltották ki belőlem. Szóval Koontz is betalált nálam, de lehet, hogy csak azért, mert akkor és ott, abban a pillanatban, amikor olvastam, fogékony voltam a mondandójára. Nem biztos, hogy ugyanilyen hatással lett volna rám egy héttel korábban, vagy lenne egy hónappal később. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy akkor és ott jó volt, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, ám ez legyen az én problémám.