FőképFülszöveg:
Ez a könyv nem útikönyv, nem is visszaemlékezés, ennél jóval több. A szerző, aki számtalanszor járt Japánban, történeteket mesél az országról és az ott élő emberekről. Mindeközben arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért nem érthetők meg a japánok európai észjárással.
Vegyük például a fugut, vagyis a halálosan mérgező gömbhalt. Ne gondoljuk, hogy csak az íze miatt esznek meg egy olyan halat, melynek az elkészítésekor a szakács kezébe adják az életüket.
De akkor mi másért?
És vajon miért a reményről nevezték el a legújabb, leggyorsabb szuperexpresszt?
Mi segítette át őket Fukusimán? És mi miért szeretjük annyira Murakami Haruki könyveit?
 
Japán az az ország, mely a mai napig a legerősebben kötődik kultúrájának több ezer éves gyökereihez. De mi is szorosan kötődünk Japánhoz, több szálon is, legyen ez a zöld tea, a szamurájos mozi, az animekon vagy a Hello Kitty. Itt az idő, hogy egymásra találjunk, ebben lesz segítségünkre a könyv.

Részlet a könyvből:
BEVEZETÉS

Miért írtam a könyvet? Miért egyedül? Fejtegetések az idő múlásáról.

Az idő múlik, visszafoghatatlanul. Eközben sok minden történik, olyasmi is, ami visszavonhatatlan, megállíthatatlan, befolyásolhatatlan.
Az idő maga semleges. Neki mindegy, hogy múlik. Az ember néha észreveszi, s így szól: „Ó, mennyi idő elmúlt már!” Ilyenkor nem is gondolja komolyan, csak arról beszél, hogy ennyi idő volt, és most már emennyi van. Néha alig feltűnő dolgokon veszi észre az ember az idő múlását – fehéredik a haja, például. Ráncosodik az arca, például. De ez nem az idő miatt van, hanem mert kiszá-rad a bőre, ilyesmi. Ilyenkor ráken egy réteg krémet, és azt hiszi, ezzel megállította a ráncokat. De titkon azt gondolja, hogy megállította az időt. Hiú remény.
Már körülbelül húsz, vagy inkább huszonöt éve annak, hogy Japánban voltunk. Ez egy emberöltő, vagy manapság már csak egy fél emberöltő, ha létezik olyan. „Már húsz éve dolgozom ugyanazon a munkahelyen! Hát nem rémes?” – szokták mondani.
Ha utánaszámolunk, mennyi is? Az jut eszembe, amit Japánról szóló első könyvünkben (Laczkó Zsuzsa – Radnai Tamás: Levelek Japánból – Paprikás-krumpli, evőpálcikával, Babits Kiadó, 1993) írtam arról, hogy mikor fejeztem be az egyetemet. Ez a látszólag egyszerű kérdés is mennyi bizonytalanságot takart! Más jön ki, ha az utolsó vizsgám időpontját nézem, más, ha az abszolutórium megszerzését, más, ha az államvizsga időpontját, és megint más, ha a diploma keltét. Nem beszélve az olyan, ide nem illő léhaságokról, mint az utolsó buli vagy a nagy dínomdánom, amivel a befejezést ünnepeltük. Mindmegannyi külön dátum. Nehéz dönteni, mi számítson. Lehet áltatni magunkat azzal, hogy „az attól függ, mit akarunk”. Nem függ attól. Az idő csak múlik, és közben különböző időpontokat generál. Mi pedig megtapadunk egyiknél vagy másiknál, és ragaszkodunk hozzá.
Jól hangzik, hogy húsz év elmúlt. Nem? Gondoljunk csak Alexandre Dumas regényére, a Húsz év múlva címűre. A három testőr öreg már, de még elég jó formában vannak ahhoz, hogy újabb küldetést hajtsanak végre. A küldetés sikerül, a regény nem annyira. Gyengécske lett. Hiába, elmúlt az idő. Vagy vegyük Clint Eastwoodot. Most volt 80 éves az öreg színész, és még mindig az igazság bajnoka. De már fárad, problémái, konfliktusai vannak. Nem mintha nem lettek volna korábban is, de vagy megoldotta őket, vagy átlépett rajtuk.
Tehát: mennyi is az annyi? 1987 szeptemberében mentünk ki először Japánba. Ahhoz képest most, 2010 júliusában, már csaknem 23 év múlt el. Ha abból indulunk ki, hogy mikor jöttünk haza (1989 márciusa), az kevesebb, mint 21 év. Ha ahhoz mérjük, amikor másodszor mentünk ki – 1990 márciusa, ez bizony már csak alig 20 év. És ha az első könyvünk megjelenését számítjuk (1993), még kevesebb, már csak 17 év körül tartunk. De ki akarja ennél pontosabban meghatározni? Miért is kellene?
Egy dolog viszont hozzá tartozik az időhöz: minél több telik el belőle, annál inkább mindegy, hogy 20 vagy 23 év. Viszont annyi minden történt ezalatt! Rendszerváltás. Munkahelyeink változtak. Megnőttek a gyerekek, szép szál legények. Elvégezték az iskoláikat, beleértve az egyetemet is. Zoli a doktoriját írja, Miklós elszántan dolgozik egy multicégnél, és nagyon büszke, hogy el tudja tartani a családját. Bizony, felesége van, és már megjött a második gyerek is. Az első unoka is már majdnem hároméves. Itt számít az idő: nem mindegy, hogy kétéves és egy hónapos vagy kétéves. Mert ezen múlik, hogy Dani mond-e már összefüggő mondatokat vagy csak szavakat. És persze Zoli is megnősült, ők Angliában élnek – hoppá! Mi történt? Bejött egy másik szál, Japán után Anglia… Ott még nincs gyerek, de ami késik, nem múlik. Az idő halad. És persze én is nyugdíjban vagyok már, miközben dolgozom továbbra is: megalapítottam (persze befektetőtársaimmal együtt) egy céget, amely a Hungary Network szépen csengő nevet érdemelte ki, és informatikai fejlesztésekkel foglalkozik. Ez a cég most 16 éves. Zsuzsa évekig kisvállalkozás-fejlesztési tanácsadással foglalkozott pálya-kezdők vagy éppen idősek, nők, romák, bármiféle hát-rányos helyzetűek számára a SEED – Small Enterprise Economic Development – Alapítvány keretében. A betűszó összeolvasva „mag”-ot jelent angolul. Amiből a növény kisarjad. Ma már ő is nyugdíjas.
Elkalandoztam. Az egyik érdekes téma az, hogy mit változott Japán az elmúlt 20-23 év alatt. Mert persze Japánban is zajlottak dolgok. Ebből a szempontból mindegy, hogy két-három évvel később vagy előbb van-e: a jelentős változásokhoz szélesebb időtáv kell. Ezt kísérlem meg – többek között – leírni.
Forrásom van bőven, én magam. Megbízható, hiteles forrás. Az elmúlt húsz évben legalább 15-20-szor voltam Japánban. Már fel is hagytam a számolással. Egy-két évente mindenképpen utaztam, előfordult, hogy egy évben kétszer is. Ezek általában rövidebb utak voltak, egy hét, tíz nap, két hét. Egyszer összejött három hónap, még a korai időszakban (1995-ben), amikor Miklós 13 éves volt – vele utaztunk, kettesben. Emlékszem, mennyire megijesztettem azzal, hogy lazán megmutattam neki, hogy ő 3 hónapos vízumot kapott, én viszont féléveset. Mondtam, hogy nem probléma, őt felültetem a gépre, és hazajön egyedül. Rémesen megijedt, mi lesz vele egyedül azon az úton, nem fog-e elveszni? Megnyugtattam, hogy csak vicceltem. Hitte is, nem is. De túléltük, az alatt a három hónap alatt befejezte a japán iskolát, hazajöttünk. Mert, persze, mondanom sem kell, ki nem hagytunk volna még egy kis japán suliba járást.

Van egy szép emlékem arról az útról. Sokáig dolgoztam, késő estig, mint általában. Ezt Miklós nem viselte túl jól. Érthető – egyedül volt, egy mozgékony gyereknek ennél nincs rosszabb. De esténként kárpótoltam. Akkor már egyszerűbb volt internetkapcsolatot teremteni a hazaiakkal. Bementem a laborba, Miklós jött velem. Este 11-kor leültünk a Macintosh gép elé és bejelentkeztünk. Ez eddig rendben volt. De, éppen nyár közepe lévén, Zsuzsáék evezni voltak a Tiszán. Ott pedig semmi sem volt, nemhogy internet. Szerencsére mégis megoldottuk: egyik barátunknak volt egy laptopja, amit magával vitt az evezéshez. Ecce homo! Barátunk ül a csónakban, egy szál fürdőgatyában, egyik kezében evező, másikban a laptop. Legalábbis én így képzeltem. Nem álltam messze az igazságtól. Mi ültünk a laborban, ők pedig álltak a semmi közepén, a Tisza töltésén, egy laptoppal és egy mobiltelefonnal, és megvolt az internetkapcsolat! Ez manapság már nem újdonság, bár ilyen extrém körülmények között viszonylag ritka – de akkor, 1995-ben, fantasztikus volt! Jöttek-mentek az üzenetek a Tisza elhagyott, szinte lakatlan helye és a meglehetősen sűrűn lakott Tokió között. Azóta ez is változott. Ma már 4G-s telefon kell Tokióba, a 3G már nem is működik. Vízum sem kell, ami óriási könnyebbség. Hol van már az az idő, amikor az egy évvel korábban megkért vízumom pont egy nappal késte le az utazásom tervezett időpontját, mint 1987-ben! Azóta a politikai hangulat is megváltozott, Japánnal soha ilyen jóban nem voltunk, mint most. Lehet, kérem, jönni-menni. Mindössze pénzkérdés!
Miklós fiamnak persze alig két évvel később, amikor először ment ki Angliába, már nagy volt a szája. A repülőtéren kiszúrtunk egy családot, ahol egy nagyobbacska lány készült ugyanarra a gépre. Gondoltuk, összehozzuk a gyerekeket, és a nagylány majd vigyáz a kisfiúra. Egy pillanat alatt megfordult a dolog. A lány, aki soha nem utazott még, nagyon tanácstalan volt. Miklós elkapta: „Erre gyere!” – és már el is tűntek. Ő vigyázott a nagylányra.
Ennyi a bevezető. Erről fogok mesélni. Milyen Japán most vagy tíz éve vagy tizenöt éve? Hála a rendszer-váltásnak és a fogyasztói társadalom beköszöntének, már nem lesz olyan lényeges, hogy mit lehet kapni. És az árak is meglepőek lesznek. A divat is változik, még-hozzá úgy, hogy miközben közel kerül Európához (a globalizáció megteszi hatását), el is távolodik tőle. A kis különbségek felnagyítódnak, fontosak lesznek.
Közben rólunk is lesz szó – mit változtunk, mit nem változtunk, milyen a világ körülöttünk. Hogyan látjuk most Japánt, és milyen a viszonyunk hozzá?
Még két dolgot szeretnék megmagyarázni. Miért egyedül írtam ezt a könyvet? Amikor eldöntöttem (vég-leg, hiszen már dédelgettem a gondolatot régen), hogy újabb könyvet írok Japánról, szokás szerint Zsuzsához fordultam:
– Te, írok egy könyvet Japánról. Csatlakozol? Hosszú hallgatás volt a válasz. Majd:
– Írjál!
– És csatlakozol?
– Nem. Én már nagyon régen voltam Japánban, talán 1994-ben. Nagyon kevés élményem van, keveset tudnék hozzáadni. Inkább írd meg egyedül!
Nagyot nyeltem. Komoly feladat. Képes leszek rá?
– De legalább elolvasod?
– Hát persze – mondta. – Ki is javítom benne a hibákat. De hogyan készülsz rá?
– Ó, már van egy tartalomjegyzék, egy vázlat, egy sereg dolog átgondolva, már meg is fogalmaztam…
– Igen, és olvasol is? – Hiába, ő a rutinosabb író. Ez a rutin bizonyára nagyon hiányozni fog nekem. De sebaj, majd gambarimaszu! Ha még emlékeztek erre a mondásra.
– Naná, idáig már én is eljutottam.
Picit szomorkodtam, de döntenem kellett – nem hagyhatom, hogy elvesszen a sok újabb tapasztalat. Feltétlenül meg kell írni. Döntés az döntés: vágjunk bele! Talán lesz még sikere ennek a könyvnek is, mint az előzőnek volt. És – titkon reméltem – Zsuzsa segítségét mégis megkapom.
A másik mondandóm a tegeződés. Könnyű volt az előző könyvben – ott leveleket írtunk, természetesen tegeződve. De ne is haragudjatok, én nem tudok másképpen szólni a barátaimhoz. Valaki azt mondta: „Ez komolytalan! Nem vagy Te az IKEA!” Ez igaz, nem is akarok az lenni. Tegeződni sokféleképpen lehet, mint ahogy magázódni is. Én a baráti hangnemet szeretném használni, és az élesen elválik az IKEA-tól. Kérlek, nézzétek el nekem – a legjobb szándék vezérel.

Ezek után mi sem természetesebb, hogy könyvem ajánlom Zsuzsának, akit még mindig nagyon szeretek; Zolinak és Miklósnak, akik sok okos tanáccsal láttak el, miközben drukkoltak, hogy elkészüljön ez a könyv, és akik mindig is a legkedvesebb társaim voltak az elmúlt húsz évben; valamint Daninak, aki jót nevetett a „japán” szón, bár még nem értette, mit jelent; viszont egyből megtanulta, hogy sinkanzen; Dávidnak, aki, míg én írtam, egész nap csak aludt, de hisz még csak féléves; valamint Ágnesnek és Annának, fiaim gyönyörű és okos feleségeinek. Nem maradhat ki a sorból könyvem számos szereplője sem, akik – tudtukon kívül – hozzájárultak a könyv megírásához. Hálás vagyok nekik, legyenek bár japánok, magyarok vagy amerikaiak.

Budapest, 2010. július 17. – 2011. augusztus 5.

A Kiadó engedélyével.