Beleolvasó - Irvin D. Yalom - Robert L. Brent: Szólok a rendőrnek

Fülszöveg:
„Összejátszottunk a tartós hallgatásban."
 
A magyar szívsebész felidézi barátjának, a pszichiáter Dr. Yalomnak háborús múltja gyötrelmeit. Brent úgy élte túl a vészkorszakot, hogy kereszténynek hazudta magát. Hallgatással és vezekléssel töltött hosszú évtizedek után, egy veszedelmes esemény azonban felszínre tépi a régmúlt emlékeit. A két orvos együtt próbálja meg értelmezni a szörnyűséges múlt törmelékeit, amelyek ott kísértenek Brent álmaiban. Miközben a novellában Yalom legfontosabb témái sorakoznak fel - az emlékek, a félelem, a szeretet, a gyógyulás - az író vet egy pillantást a tulajdon életére is.
 
Irvin D. Yalom (1931) orosz zsidó bevándorló szülők gyermekeként született Washingtonban. A Stanford Egyetem pszichiátriaprofesszora, író. A fikciót, filozófiát és pszichoterápiát ötvöző regényei, A "Schopenhauer-terápia" és az "Amikor Nietzsche sírt" világszerte több millió példányban keltek el, és ismertté tették a magyar olvasóközönség számára is.

Részlet a regényből:
– Emlékszel, ugye, hogy befordultunk a sarkon, és a mellékutcán mentünk a kocsi felé?
– Igen, igen. Szidtalak, amiért az utca közepén mész, és megkérdeztem, hogy Budapesten nem ismerik-e a járdát.
– Történt még valami.
– Még valami? Micsoda? Ja igen, aztán eszembe jutott, hogy az úttest biztonságosabb, mint a járda, ott jobban látni.
– Nos, én udvariasságból hallgattam, de tökéletesen melléfogtál. Éppen ellenkezőleg – azért mentem az utca közepén, mert az a veszélyesebb. Ez benne a lényeg, és ezt nem értetted meg soha. Én veszélyben nőttem föl, belém van programozva. Egy kis veszély megnyugtat. Csak mostanában jöttem rá, hogy a műtő az ellenállásban töltött veszélyes hónapokat helyettesítette az életemben. A műtőben együtt éltem a veszéllyel, és úgy szálltam vele szembe, hogy kockázatos, de életmentő szívműtéteket végeztem. Mindig is ott éreztem a legotthonosabban magam. Anyatej.

„Megvan?” – kérdezte az arckifejezése.
– Én csak egy kis lélekvigéc vagyok, aki ambuláns sebesültekkel dolgozik, nem vagyok hozzászokva ilyen nehézsúlyú tébolyokhoz – feleltem.
– Tulajdonképpen – folytatta Bob, félresöpörve a megjegyzésemet – éveken át nem fogtam fel a másságomat. Meg voltam győződve arról, hogy egyetlen becsületes mesterség létezik, a szívsebészet, ez az életre-halálra menő játék. Akit nem érdekel a szívsebészet, vagy képtelen erre a pályára lépni, az elszalasztja az élet legnagyobb kihívását. Csak a legutóbbi években kezdtem összekapcsolni a kockázatfüggésemet a múltammal. Körülbelül huszonöt éve a Bostoni Egyetem elhatározta, hogy alapítványi tanszéket hoz létre a nevemben, és kinyomtatott hozzá egy luxuskivitelű prospektust. A borítón én voltam a műtőben, körülöttem egy csomó asszisztens, sebészjelmez és mindenféle szerkentyű, az aláírás pedig: „Menthetetlen életeket mentünk.” Évtizedeken át úgy gondoltam, ez a szöveg csak reklám, hogy minél több pénzt söpörhessenek be. Nemrégiben jöttem rá, hogy akárki találta is ki ezt a szlogent, jobban ismert engem, mint az akkori önmagam.
– Félrevittem a témát. Térjünk vissza Caracashoz. Mi történt, amikor reggel fölvett a limuzin?
– Azon kívül, hogy a sofőr többet számlázott, a repülőtérig eseménytelen volt az út. Megkértem, hogy vigyen a főbejárathoz, de azt mondta, közelebb leszek az utasfelvételi ponthoz, ha egy oldalsó bejáratnál tesz le. Amikor beléptem a terminál csarnokába, kiderült, hogy a légitársaság pultja harminc–negyven méterre van, és láttam, ahogy az utasokat átengedik a kapun. Néhány lépés után odajött hozzám egy fehér inges, khaki nadrágos fiatalember, és elég jó angolsággal elkérte a repülőjegyemet. Megkérdeztem, kicsoda, azt felelte, biztonsági rendőr. Mondtam, igazolja magát, mire elővillantott az ingzsebéből egy spanyol szövegű, fényképes műanyag kártyát. Odaadtam a jegyemet. Gondosan megvizsgálta, aztán megkérdezte, van-e nálam elég készpénz, hogy kifizessem a reptéri illetéket.
– Mennyit?
Azt mondta: hatvanezer bolívar (kábé húsz dollár).
Mondtam, rendben. Amikor látni akarta a tárcámat a pénzzel, megnyugtattam, hogy van nálam elég az illetékre. Akkor azt mondta, a járatom késve indul, menjek föl vele ezen a lépcsőn itt, és várjam meg az indulást egy másik lobbiban, ő majd segít vinni a csomagomat. Fel is kapta a bőröndömet. Aztán az útlevelemet kérte. Minek az útlevelem? Megszólalt az agyamban a vészcsengő. Az útlevelem: a személyazonosságom, a biztonságom, a menetjegyem a szabadságba. Mielőtt megkaptam az amerikai állampolgárságot és útlevelet, hontalan, bolygó zsidó voltam. Útlevél nélkül nem jutok haza Bostonba. Megint földönfutó leszek.
Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendjén, és robotpilótára kapcsoltam. Megfogtam a nadrágszíjamon lógó mobiltelefont, szúrósan ránéztem az ürgére, az ujjamat a jobb felső pólusból kiálló rövid antennára tettem, és közöltem:
– Ez egy adóvevő, közvetlen kapcsolattal a rendőrséghez. Adja vissza a bőröndömet, vagy megnyomom a gombot. Szólok a rendőrnek.
Elbizonytalanodott.
– Szólok a rendőrnek – mondtam. Aztán hangosabban is megismételtem: – Szólok a rendőrnek.
Egy másodpercig habozott, én kikaptam a kezéből a bőröndömet és kiabálni kezdtem, már nem emlékszem, mit, és a biztonsági kapu felé futottam. Amikor hátranéztem, láttam, hogy az emberem ugyanilyen gyorsan fut az ellenkező irányba. A biztonsági kapunál kifulladva elmondtam a tisztviselőnek, mi történt. Azonnal hívta a rendőrséget, és amikor letette a telefont, azt mondta:
– Maga nagyon szerencsés ember. Kis híján elrabolták. Az utóbbi hónapban hat emberrablás történt a repülőtéren, és néhányuknak teljesen nyoma veszett.
Bob mély lélegzetet vett, nagyot kortyolt a fröccsből, és felém fordult:
– Ez volt a történet venezuelai fejezete.
– Szép kis történet – mondtam. – És a többi fejezet?
– Az csak most kezdődik. Egy ideig nem is fogtam fel, mi történt. Nem tudtam felidézni: mintha fejbe vágtak volna, alig voltam magamnál. És nem értettem, miért.
– Ha valakit majdnem elrabolnak, az bőven… az eléggé fejbe vágó.
– Mondom, hogy ez csak a kezdet. Figyelj. Baj nélkül átmentem a biztonsági ellenőrzésen, még ködös volt az agyam, amikor elértem a beszállókapuhoz, és leültem. Kinyitottam egy újságot, de egy szót se bírtam elolvasni belőle. Vártam egy órát, kavargott a fejem, aztán mint az alvajáró, felszálltam a Miamiba induló gépre.

A Kiadó engedélyével.