FőképA történet elbeszélője és főszereplője a nagypapája által csak Zöldfülűnek nevezett kislány, aki egy gyermekotthonból került nevelőszülőkhöz. Mivel az otthonban jobban szerették a csendes, nem túl kíváncsi gyerekeket, a lány a korához képest keveset tud a világról és a szókincse is erősen hiányos. A nevelőszüleinél élve aztán igyekszik bepótolni az addigi hiányosságokat: mindent megkérdez, mindent tudni akar és legfőképpen – szavakat gyűjt. Nemcsak a fejében, hanem fizikai formában, papíron; téma és felhasználási terület szerint felcímkézett dobozokban rendszerezve őket. A kislány aztán a gondosan bekategorizált és memorizált, ugyanakkor gyakran félre- vagy nem pontosan értett, s ezért sokszor rosszkor, rossz helyen használt szavak segítségével próbálja leírni és értelmezni a világot, amit maga körül lát. A főszereplő kreatív, egyéni és pontatlan szóhasználata miatt a könyv időnként humoros (amolyan gyerekszáj-stílusban), néha meghatóan naiv, néha pedig kicsit bosszantó.

Természetesen ha Zöldfülű különleges szógyűjtési mániájától eltekintünk, akkor a könyv lényege röviden talán annyi, hogy egy naiv, a világot talán még a hasonló korú gyerekeknél is kevésbé ismerő kislány mesél olyan dolgokról, amiket mindennap lát és tapasztal, viszont egyáltalán nem ért. És van is mit nem érteni, hiszen a lány nevelőcsaládjának és a család ismeretségi körének körülményei és egymás közti viszonyai meglehetősen bonyodalmasak. A család ugyanis egy főleg fél-legális vagy illegális emigránsok által lakott házban él, ők maguk sem tősgyökeres svájciak, és a kor (a 70-es évek eleje) egyre bevándorlóellenesebb politikai légkörében a regény szereplőinek egyáltalán nem könnyű boldogulniuk, s sokuk élete örökös feszültségben és bizonytalanságban telik.

A kislány mindebből persze csak a felszínt érzékeli, s amit lát, azt nem tudja megmagyarázni. Látja például, hogy az anyja időnként váratlanul elrohan az otthoni feszült légkörből, vagy éppen bekap egy gyógyszert valami közelebbről meg nem határozott „istencsapása” ellen, de nem érti az okokat. Vagy azt látja, hogy mindenki valamiféle üldözendő „idegenáradatról” beszél, de mivel senki nem magyarázza el rendesen, mi ez, a lány csak annyit tud, hogy emiatt a rejtélyes szó miatt kell több ismerősének is folyton bujkálnia és titkolnia a létét. Vagy azt látja, hogy idős, szenilis nagyapja egyre gyakrabban társalog a rég elhunyt feleségével, de nem tudja, hogy ez annak az egyik jele, hogy nagyapja már a halálra készül.

A lány által elmesélt furcsa, érthetetlen „felnőtt-események” értelmezése így az olvasóra marad – s bár felnőttként a kislány által leírt dolgok jelentése sokszor könnyen megfejthető, azért nem kell attól tartani, hogy felnőtt szemmel olvasva minden rögtön világos lesz. (Akadnak olyan részletek is, amelyeket nekem alig vagy egyáltalán nem sikerült értelmeznem.) Mert annak ellenére, hogy a Zöldfülű elbeszélésmódja naiv és kreativitásában is egyszerű, a történet, amelyet a könyv elmesél, már nem nevezhető egyszerűnek, a szereplők múlt- és jelenbeli cselekedeteinek értelmezése és/vagy megítélése pedig korántsem könnyű.