Főkép

Vannak zenekarok, akik időről időre jelentkeznek új lemezzel, tisztességesen teszik a dolgukat, de a nagy áttörés, az igazi szupersztárság nem jött el még – és talán sosem fog eljönni – számukra. Ilyen banda az Ill Nino is. Az akusztikus, olykor kicsit flamencós gitártémákkal sűrűn tarkított, törzsi ritmusokkal kevert, zúzós modern metáljuk, mely általában tobzódik a dallamos, ragadós refrénekben, könnyen utat tud találni magának az érdekesre és valami újszerűre fogékony és érdeklődő hallgatónál. Persze vannak olyanok is, akik nem figyelnek oda ezekre a kis finomságokra, de mégiscsak hallgatják őket, mert durván zúznak. Valóban nem puhák, de a mélyről érkező hörgés mellett az énekes, Cristian szívmelengető, negédes dallamokra is képes.

Az előző (Dead New World) lemezt megelőző Enigma album relatív sikertelenségéért az akkori kiadójukat okolják, akik, azt hiszem, nem nagyon adták meg a pénzt a stúdiózásra sem, nemhogy egy ámulatba ejtő promócióval támogassák meg a kiadványt. A mostani kiadójuknál már második lemezüket taposó zenekar azonban ezzel sem fogja megváltani a világot. A sejtelmesen induló „The Depression”-nel rendesen megadják az alaphangot: nagyon keményen pulzáló, durva zúzásra érkezik a dallamos, emlékezetes refrén.


A gitársikálós kezdésű „Only The Unloved”-ban sem puhulnak el, sőt, talán még rá is tesznek egy lapáttal, és még brutálisabbak, viszont a lebegős refrén mindenképp dicséretes. A kvázi címadóval nagyon sokáig kerülgettük egymást, és nem tudtunk komolyabb barátságot kialakítani… Nem állítom, hogy ebben bármiféle pozitív változás állt volna be, azonban nagyjából elfogadtuk egymást. Engem nagyon zavar, hogy csak acsarkodós üvöltözés van benne, és tiszta, dallamos ének még csak véletlenül sem, de az az irgalmatlan zúzás, amit művelnek benne, valamint a perkás és valamelyest Machine Heades részek mégis megmentik. Nem hallgatom meg külön ezt a dalt, viszont már eljutottam odáig, hogy nem léptetem át.

Ezután következik az a dal, amelyik minimum klipesítésért kiált: az „Eva”-ban akkora szívbemarkoló témát hoz a refrénben Cristian, amelyet először hallva kicsit talán még libabőrös is lettem. Annak ellenére, hogy jócskán van benne kőkemény, durva ének, szerintem egy jól eltalált kisfilmmel sikerre lehetne vinni. A „Demi-God”-hoz érve érzem azt először, hogy kicsit talán sok, és ezáltal unalmas, hogy megint ugyanolyan a dal felépítése, mint a többinek: kegyetlen aprítás a verzében, és utána valami emelkedett, tiszta énektéma a refrénben.

A „Death Wants More”-ban legalább normális szerepet kapnak az akusztikus gitárok, és a durva és tiszta ének párosítása is érdekes, hogy aztán a csapat erősségét jelentő remek refrénekről ne is beszéljek, melyek sora egy újabbal gyarapszik ebben a szerzeményben. Az „Escape”-ről is nagyjából ugyanez mondható el. A „Time Won’t Save You”-t mindenképp érdemes és ki is kell emelni, mert abszolút az egyik legjobb, ha nem a legjobb dal a lemezen. Akusztikus, nyugis kezdésénél legelőször reménykedtem benne, hogy: no, talán most már jön végre, amit hiányolok, egy kis lassú, visszafogott dal.. Ugyan nem ez lett, mert jócskán tartalmaz brutkó részeket, de a legváltozatosabb, legszínesebb szám címét mindenképp elnyerte, és megint kiváló refrént rittyentettek neki. A másik kislemeznek való szám.

A záró két dal is kellemes: a tempós „Forgive Me Father”-ben hallható talán a legkevesebb hörgős ének, míg a sodró lendületű zárásról („Invisible People”) ugyan nem mondható el mindez, mert embertelen hangokon rekeszt és köpöd Christian, ellenben emelkedett refrénje könnyedén ragad. Kis baj vele, hogy szinte egy tempóban tolják végig a dalt, ettől kicsit monotonná is válik, az elhalkulós levezetésével pedig tökéletes keretet alkotnak a lemez indításával. Én nagyon hiányolom az albumról a lassúbb számokat, mert egyben végighallgatva a lemezt konkrétan elfárad az ember. Ugyanakkor az is igaz, hogy a banda tagjai nem árultak zsákbamacskát, mert előzetesen egy impulzív, dühös, igazi metal lemezt ígértek. Azonban mindezzel együtt eléggé egysíkúak és kiszámíthatóak lettek a dalok.

Összegzés
A csapat első lemezével, illetve durvább oldalával szimpatizálóknak mindenképp gyakori betevője lesz ez a lemez, ugyanakkor a brutalitást annyira nem kedvelőknek sem hallgathatatlan, ugyanis a refrének nagyon a helyükön vannak. Azonban tagadhatatlan tény, hogy zeneileg talán a „Machine Head-Soulfly-Slipknot hibridje felhígítva némi perkás és akusztikus gitárokkal” leírható számok között kevés a kiemelkedő és emlékezetes pillanat. Emiatt némileg egy összefüggő masszává áll össze a dalcsokor, és ebből kifolyólag egy-két kivételtől eltekintve nem beszélhetünk kiemelkedő szerzeményekről, vagy akár csak momentumokról sem.

Az együttes tagjai:
Cristian Machado - ének
Diego Verduzco - ritmusgitár
Ahrue Luster - gitár
Lazaro Pina - basszusgitár
Dave Chavarri - dob
Daniel Couto - perkás

A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Depression
2. Only The Unloved
3. La Epidemia
4. Eva
5. Demi-God
6. Death Wants More
7. Escape
8. Time Won`t Save You
9. Forgive Me Father...
10. Invisible People

Diszkográfia:
Revolution Revolución (2001)
Confession (2003)
Live from the Eye of the Storm (2004) DVD
One Nation Underground (2005)
The Under Cover Sessions (2006) EP
Enigma (2008)
Dead New World (2010)
Epidemia (2012)