Főkép Ha egy zenekar nem úttörő és stílusteremtő, hanem egy már éppen működő, adott esetben sikereinek csúcsán lévő, virágkorát élő zenei irányzatban csatlakozik be új belépőként, akkor tanácsos nem csak hibátlanul és remekül „felmondani a leckét”, hanem némi meglepő és újszerűnek ható dolgot is becsempészni a muzsikájukba. Ezzel kitűnni a mezőnyből, elkerülni a totális beszürkülést, a beskatulyázást, hogy „csak egy újabb banda”, és ezáltal bizonyos mértékű egyediséget kölcsönözni maguknak. Az ill Nino ezt anno meg is tette…
 
A kétezres évek elején bukkant fel a new jersey-i, spanyolajkú hatos fogat. Már a nevükből is lehetett rá számítani, hogy valószínűleg belevisznek nem kevés latinos érzést a nótáikba, legyen szó perkázásról vagy flamenco-s gitárfutamokról… Alapvetően metalt játszanak, de ezzel a kis „plusszal” mégsem vált belőlük tucatbanda.
Sosem voltak azok az eszméletlen nagysikerű világsztárok, akik millió számra adják el a kiadványaikat, vagy akik egy nagyobb, komolyabb fesztivál headliner-ei lehetnének, de a másodvonalban viszont igen előkelő helyet foglalnak el. Pályafutásuk során eddig több mint 1 millió lemezük talált gazdára.
 
A bemutatkozó albumuk, a 2001-es Revolution Revolución idején tombolt a nu metal-őrület, Limp Bizkit, Korn, Linkin Park és társaik, és ebbe a közegbe remekül be is volt illeszthető a hörgős és tiszta éneket remekül ötvöző hatos.
Erről az egyik klipes nótának, a „What Comes Around”-nak bérelt helye volt akkortájt a zenei csatornák programjában, és nagy valószínűséggel nagyban ennek is volt köszönhető, hogy meghívást kaptak akkor az Ozzfest-re is.

Ekkoriban még a zenekar berkein belül volt megtalálható az a Marc Rizzo is, aki a következő album felvételeinek közben, személyes ellentétre hivatkozva kivált a csapatból. Rizzo nem sokkal később csatlakozott a Soulfly-hoz, ahol valószínűleg nem tehetett rossz benyomást a Sepultura ősatyjára, Max Cavalera-ra, ugyanis amellett, hogy már 2004 óta tagja a Soulfly-nak, a sokak által csak „régi-új-Sepultura” néven emlegetett Cavalera Conspiracy-ba is meghívta Rizzo-t.
Ez az az együttes, ahol Max újra együttzenél azzal az Igor Cavalera-val, aki a régi Sepultura dobosa volt, és akivel évekig még csak szóba sem állt, annak ellenére, hogy a testvére…

Emellett még talán annyit érdemes megemlíteni Marc Rizzo-ról, hogy generációjának egyik legkreatívabb, legötletesebb gitárosa, több szólólemezt is kiadott már, melyeken újfent bebizonyította, hogy ugyanúgy elboldogul a kemény, őrlő riffekkel, mint a spanyolos, akusztikus témákkal.
Tehát a kettes albumnál, a Confession-nél lépett be az ill Nino-ba az egykori Machine Head gitáros, Ahrue Luster. Ez volt a zenekar eddigi legsikeresebb lemeze, közel félmillió ment el belőle az USA-ban.
 
A hármas sorszámú, a One Nation Underground pedig a legjobb, legalábbis szerintem… Azonban ez kereskedelmileg jóval elmaradt a várakozásoktól, így összerúgták a port a kiadóval, és el is jöttek a Roadrunner-től.
2006-ban egy kisebb kiadóval leszerződtek, ahol egy kis-, és egy nagylemezük jelent meg. Az EP a The Under Cover Sessions címet viselte, és a két új, saját dal mellett három feldolgozás kapott helyet rajta (Faith No More, Nirvana, Peter Gabriel).

A negyedik albumuk (Enigma) 2008-ban jelent meg, majd’ egy éves csúszással az eredetileg tervezett időponthoz képest, ráadásul az új kiadójuk nem is fizette ki a felvételkor segédkező stúdiós szakembereket, így nem indult valami jól a lemez életpályája. Eladásilag borzalmas számokat produkált, ami persze magyarázható a gyenge promócióval, illetve azzal is, hogy eléggé megosztó lett a végeredmény.
A megszokott, feszes riffek, latinos megoldások és a remek dallamok jellemezte zene kissé kiszámíthatóvá vált és be is puhult egy-két csöpögős dallal.
 
Idén a brigád megegyezett a Victory Records-szal, így, a jelen írás tárgyát képező Dead New World album már ennek a cégnek a gondozásában jelenhetett meg. (Nálunk az AFM Records égisze alatt jelent meg - a szerk.)
Elöljáróban annyit, hogy a lemez bizony jó lett…
 

 
A nyitó „God Is Only For The Dead”-ban az énekes, Christian Machado egy ellentmondást nem tűrő üvöltéssel indítja útjára a zenei áradatot, berobban a zenekar, és kőkemény őrlésbe kezdenek. Sodró lendület, ám könnyen ragadó és megjegyezhető refrénnel, spanyolos szólórésszel, tehát igencsak kimerítik a „remek start” fogalmát.
 
Emelik a tétet, és a második dalban (Art Of War) irdatlan nagy pusztítást rendeznek, tiszta ének szinte csak a refrénben hallható, ott is felváltva, egymásnak felelget a tiszta és a durva ének.
Az „Against The Wall” egy igazi, jó értelemben vett metal-sláger, nem véletlen, hogy ebből készítették el az első klipet. Ének szempontjából az előző ellentéte, ugyanis ebben elvétve hallatszik csak hörgés. Feszes tempó, dúdolható refrén…

Mielőtt még bárki is megijedne, hogy most biztosan le fog ülni a lemez, egyből be is durvulnak rendesen a „Mi Revolucion”-ban, mely a legkeményebb énektémákat tartalmazza.
Csalókán indul a „Bleed Like You”, ugyanis minimum egy földindulást várna az ember az első néhány hangot követően, majd kiderül, hogy az addigi legfinomabb nóta kerekedik ki belőle. Különösebb durvulás nincs benne, semmi hörgés, így sokak szívébe belophatja magát.

Majd a „Serve The Grave” megint beizmosodik. Gyakran alkalmazzák az albumaikon a srácok, hogy egy lágyabb után egy komoly betonozós dal következik, ékes példája volt ennek a Confession című albumuk, ahol aztán tényleg „egy finom, egy kemény” sorrendben érkeztek a nóták…

El is értünk a lemez csúcspontjaihoz – legalábbis számomra ezek azok… Az „If You Were Me” és a „Ritual” páros. Abszolút húzónóták, előbbinek mondjuk kissé elcsépelt a dalszövege: „This love will suffer from the pain. Life will never be the same.”. Különösebb probléma nem lenne vele, mert még akár érdekes is lehetne, de annyian „ellőtték” már az ilyen, és ehhez hasonló mondatokat, hogy így kicsit „lerágott csonttá” vált.
 
A „Ritual” pedig tényleg a leg-leg… Akusztikus keretbe foglalt szerzemény, verzében egy kis tiszta, egy kis hörgés, és a refrén… hát az a maga szenvedélyes mivoltával végképp „megvett kilóra”. Alapjában ez egy – jó értelemben vett – csajozós dalszöveg, illetve, pont némi csalódottságot és értetlenséget szimbolizáló, de tényleg a lelkét is kiénekli Christian a refrénben.
 
A „Killing You, Killing Me” a legizmosabb dal, ehhez kétség sem férhet. Végig hörgős, acsarkodós, dühős ének, bár mindezt a refrén alatt valahogy egész ragadósan csinálja, és egy remek kis „flamenco-s gitárfutam”-ot is lepengetnek benne. A „How Could I Believe”-nek különösen erős a refrénje, és egy elég pöpec virgázást is tartalmaz.

Az, hogy nem vagyok egy különösebben nagy Smashing Pumpkins rajongó, egy elég enyhe és óvatos kifejezés… Nem tudom miért, valahogy sosem tartottam olyan jónak őket, illetve nem hallottam olyan dalukat, ami miatt bele akartam volna ásni magamat a munkásságukba.

Képviselteti itt az egyik daluk feldolgozásként magát ezen az albumon, a „Bullet With Butterfly Wings”. Valami rejtélyes oknál fogva, amikor először meghallgattam itt, ismerős volt, és rá kellett jönnöm, hogy ezt már hallottam valahol…
Nagyon összehasonlítási alapom nincs az eredeti túlzott ismeretének hiányában, de mivel nem tűnt fel, hogy „idegen tollakkal ékeskednek”, így arra következtetek, hogy egész szépen saját szájízükre alakították a nótát.

Az utolsó „Scarred”-et már jóval a lemez megjelenése előtt felrakták a myspace-ükre, így az már régi ismerősként köszönt rám… Egy szigorú témát halmozgatnak benne, a refrénben van csak tiszta ének, viszont van egy elég pofás, finom akusztikus kiállás benne szóló gyanánt, hogy aztán az arra érkező refrén, kontrasztként, még erősebbnek hasson.

A kiadványon egységesen erős szerzemények kaptak helyet, ami talán sokban köszönhető annak, hogy nagy cimborájuk, a Sevendust régi-új gitárosa, Clint Lowery is ott sertepeltélt a csapat körül, kisegítve őket a produceri munkálatokban.
 
Összegzés
 
Az ill Nino az előző lemez – valljuk meg az őszintét – gyengébb „eresztése” után újra visszakanyarodott a megfelelő irányba. Azt nem mondom, hogy pályafutásuk legjobbját készítették el, mert az a megtisztelő cím még mindig megmarad nálam a hármas lemezükre, de ez is dobogós lett.
Aki pedig nem ismerte őket eddig, az nyugodtan tehet egy próbát ezzel a lemezzel, mert kap egy remek összefoglalót arról, hogy mit, hogyan szokott csinálni „A Gyermek”, és akkor talán bele is mélyül a többi albumukba is. Amennyiben viszont köszöni szépen, és megállna ennél, akkor sem tesz rosszat magával, és nem fogja elvesztegetett időnek tekinteni azt a háromnegyed órát, amíg végighallgatta a Dead New World-t!
 
Az együttes tagjai:
Cristian Machado - ének
Diego Verduzco - ritmusgitár
Ahrue Luster - gitár
Lazaro Pina - basszusgitár
Dave Chavarri - dob
Daniel Couto - perkás
 
A lemezen elhangzott számok listája:
1. God Is Only For The Dead
2. The Art Of War
3. Against The Wall
4. Mi Revolución
5. Bleed Like You
6. Serve The Grave
7. If You Were Me
8. Ritual
9. Killing You, Killing Me
10. How Could I Believe
11. Bullet With Butterfly Wings (The Smashing Pumpkins feldolgozás)
12. Scarred
 
Diszkográfia:
Revolution Revolución (2001)
Confession (2003)
Live from the Eye of the Storm (2004) DVD
One Nation Underground (2005)
The Under Cover Sessions (2006) EP
Enigma (2008)
Dead New World (2010)