Főkép A Christian Jacq Ramszesz-pentalógiájának záróköveként felfogható A kadesi csata ugyan építészeti analógiával élve az ív legmagasabb pontján helyezkedik el, ám valahogy még vissza kell jutnunk a talajra: a megtámasztás első köveit pedig a diadalmas fáraó megfontolt uralkodóvá érésének eseményei adják. Ehhez magától értetődően szilárd építőanyagot biztosítanak maguk a történelmi tények, ugyanakkor hasonlóan jelentős szerepet játszanak a történetben az írói képzelet szüleményei, valamint a különböző ősi forrásokból kikövetkeztethető események sajátos összeillesztéséből származó, a felismerés és újraértelmezés eszközeivel játszadozó ötletek is.
 
Jóllehet Ramszesz hatalmas diadalt aratott Kadesnél, a hettiták erődjét mégsem sikerült bevennie, azért győzelme legjobb esetben is csak részleges, és nem képes biztosítani a hőn áhított békét az akkori idők két legerősebb nagyhatalma között. A fáraó barátja és bizalmasa, Ása ráadásul a hettiták fogságába került, épp ezért mindenekelőtt az ő kiszabadítására kell összpontosítaniuk, hogy ennek sikeres végrehajtása után az uralkodók már diplomáciai útra terelhessék a békekötés lebonyolítását. Az egyiptomiaknak legalábbis ez minden vágya. A dolgot nem kis mértékben nehezíti azonban az ellentáborban dúló hatalmi harc. Muwatallis trónjára ugyanis fivére, a megegyezésre inkább hajló Hattusilis és a fejedelem fia, a kizárólag a katonai erőben és a hódításban hívő Uri-Tesub egyaránt pályázik, és céljuk elérése érdekében még a legfertelmesebb tettektől sem riadnak vissza. A békekötés így sokszor puszta vágyálomnak tűnik csupán, nyélbe ütéséhez pedig éppúgy szükség lehet diplomáciai fortélyokra, mint az asszonyok belátásra bíró beavatkozására.
 
Ám míg a nyílt ellenségeskedés legalább részben tiszta és átlátható közdelem, ráadásul többé-kevésbé egyenrangú felek között, akik mind a szóbeli, mind a fegyveres konfrontációkban kénytelenek tiszteletben tartani egymást, addig a belső összeesküvés alattomosan mérgezi a birodalmat és igyekszik gyengíteni a fáraó erejét és hatalmát. Az apja trónöröklést illető döntése miatt önmagát mellőzöttnek és megalázottnak érző Sénár, Ramszesz bátyja láthatóan addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi azt, ami szerinte őt illeti: vagyis Egyiptom két koronáját. Gyűlölete hajtja előre, és emiatt képes elviselni a legkíméletlenebb megpróbáltatásokat is, ezenkívül bárkivel és bármivel hajlandó szövetkezni azért, hogy letaszítsa öccsét a trónról; ezért a lázítás szítása mellett még a fekete mágiával is kísérletezik, amihez Ofirral, a líbiai kémmel és varázslóval lép szövetségre. Ám ha sikerrel jár, azzal ugyanolyan helyzetet teremtene, mint amilyen a Máát törvényeit nem tisztelő hettiták körében megszokott, vagyis teljesen lezüllesztené Egyiptomot.
 
A Ramszesz számára legfájóbb konfliktus mégis közte, és gyerekkori barátja, Mózes között alakul ki. Az egyistenhívő Mózes ugyanis azt állítja, hogy Jahve megnyilatkozott előtte, épp ezért azt követeli – nem pedig kéri – a fáraótól, hogy az engedje kivonulni népét Egyiptomból, mivel szerinte a zsidók szolgaságban, önrendelkezési joguktól megfosztva élnek a fáraók földjén. Ez a cselekményszál tűnhet Jacq legellentmondásosabb témájának a regényben, hiszen az egyiptomi kultúra szemszögéből bemutatva a bibliai események nevetségesnek, a zsidó nép vezetője pedig megszállott pojácának tűnhet fel. De aligha hiszem, hogy a szerző magukat a zsidókat és a judaizmust vette volna célkeresztjébe. Sokkal inkább allegorikusnak tűnik a jól ismert történet sarkított, felcserélt előjelekkel való bemutatása, ahol a jog feltétlen tisztelete és a vallási türelem áll szemben a romboló fanatizmussal és a hitbéli intoleranciával, és ez alapvetően a jelenkornak szóló üzenetet közvetít.
 
Újfent roppant tanulságos tehát mindaz, amivel Christian Jacq az ókori Egyiptom egyik legnagyobb uralkodójának élettörténete révén szembesít minket, miközben a titkos ügynökök tevékenységét hitelesen ábrázoló thrillerekből és összeesküvés-elméleteken alapuló akciófilmekből és kalandregényekből vett elemekkel színesíti a történelmi események és alakok ábrázolását. Az Abu Szimbel úrnője éppoly letehetetlen tehát, mint a korábbi részek, és voltaképp a szerző valamennyi más műve is.