Főkép Nem is tudom hol kezdjem, talán a kis piktogrammokkal. Igen, ez lesz a megfelelő indítás: kellőképen semleges és rövid, biztos nem bonyolódom reménytelen fejtegetésekbe. Szóval a 2012-es Könyvfesztiválra kiadott, Kossuth logóval ellátott köteteken mindenféle színes kör látható, amelyek segítenek eligazítani a vásárlót, ha nem jönne rá magától, miféle könyvet tart a kezében. A pontos meghatározáshoz négy jelet használnak fel, melyek mellett ott van közvetlenül a magyarázat is. Moore önéletrajza ezek szerint politika, botrány, igaz történet és nem utolsó sorban humoros olvasnivaló. Ezek után nem szorultam bátorításra, úgy éreztem, ez kell nekem, főként, hogy korábban már hallottam a szerzőről pár apróságot.
 
Szóval itt a könyv, amiből nem csak az derül ki, melyik volt Moore legütősebb és egyben legvitatottabb nyilvános szereplése, hanem gyakorlatilag azt is megtudjuk, hogyan lett azzá, ami, vagyis az USA egyes számú megmondó embere. Aki igazából akkor lett országszerte ismert, amikor filmkészítésre adta a fejét. Ezekben a dokumentumfilm jellegű alkotásokban többnyire a hazájában látottakról mond nem túl hízelgő véleményt.

A provokátor remek könyv, kellőképp személyes hangvételű, családi történetekkel teli, melyekből mintegy mellékesen az USA története is kikerekedik. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Amerikának van ilyen embere, filmrendezője, aki egyrészt nyitott a világra, másrészt megvan benne az a szociális érzékenység, amihez jól fejlett igazságérzet párosul (valamint tudás). Így Moore alkalmas arra, hogy megmondja honfitársainak – és ha ő valamit megmond, akkor rendszerint nem végez félmunkát, szóval alaposan rávilágít arra, ha valami nem jól megy a szabadság földjén. Kis túlzással azt akarja, hogy az amerikaiak gondolkozzanak, álljanak már meg egy pillanatra, és nézzék, milyen a helyzet körülöttük. És lássák is. Hogy mire képes a tőke, a nagyvállalatok, a politikusok, és nagyjából mindenki, akinek hatalom, pénz vagy csak előítélet, illetve tudatlanság jutott.
 
Igazából nem az fogott meg a könyvben, hogy miként lesz valaki katolikus kiscserkészből a nemzet provokátora, hanem maga az elképzelés, és amikor rájöttem, nekünk nincs ilyen emberünk. Pedig milyen jó lenne. Moore tapasztalata szerint az igazán nagy változások nem úgy kezdődnek, hogy félmillió ember kimegy az utcára táblákkal. Nem, elegendő, ha egyetlen embernek elege lesz az igazságtalanságból, a képmutatásból, és ezt a megfelelő helyen szóvá is teszi. Vagy húsz ember találkozik, és egyetértenek valamiben. Néha az ilyen apróságok is elegendőek arra, hogy elindítsák a társadalom, a szokások megváltozását.
 
És nem fogadom el, hogy nálunk ez nem működne. Miért nem? Annak idején a parasztok lecserélték a csizmájukat cipőre, a falut a városra. Vagy mennyi időbe telt, mire disznózsír helyett étolajra tértünk át? Most is képesek vagyunk a változásra, csak nagy sajnálatomra nincs ember (legyen az politikus vagy humorista), aki képes lenne mindenféle ködösítés nélkül elmagyarázni az embereknek, mi a helyzet, miért ilyen, és mi lehet erre a megoldás, illetve egy felelős, önmagáért felelősséget érző társadalomnak mit kéne tennie. Pedig bőven lenne miért felemelnie a szavát: amikor cirkuszt látunk a Parlamentben felelős munka helyett; miért nem megszorítás, ha kevesebb pénz van a borítékban fizetéskor; miért életszerűtlen a központilag egységesített Nemzeti Alaptanterv; ésatöbbi, ésatöbbi. Miért nem abból indulunk ki, amit egyébként senki nem kérdőjelezhet meg: elsősorban magyarok vagyunk, és csak ezután következik a hit meg a pártállás?
 
Nem folytatom, kell nekünk egy Michael Moore, egy magyar Moore. Már nagyon időszerű a színrelépése, szóval ne habozzon, bújjon elő és mondja meg a hezitáló többségnek – minden rajtuk múlik, és ne nézzék tovább becsukott szemmel sorsuk romlását. Csak előtte olvassa el ezt a könyvet felkészülésként.