Beleolvasó - S. J. Parris: Eretnek

Fülszöveg:
Giordano Bruno - egykori szerzetes, költő, tudós és mágus, a római inkvizíció szemében eretnek - keresztülvág Európán, nehogy hitéért, miszerint a Föld kering pályáján a Nap körül, megégessék. Mert ennyi is elegendő lenne, hogy máglyára kerüljön, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy előszeretettel tanulmányozza az okkult filozófiákat és a mágia gyakorlatát.
 
S. J. Parris magával ragadó regényében éppen ez a ritka tudás utáni vágya hajtja az Erzsébet-kori Angliába, ahol váratlanul beszervezik kémnek és titkos ügynöknek, és immár kettős megbízatással érkezik Oxfordba, az egyetemi városba. Hivatalosan egy királyi vendéget kísér el útján, és mellesleg a kopernikuszi világegyetem-elméletről tart előadást és vitát. Nem hivatalosan azonban a királynő ellen szervezett katolikus összeesküvést kell feltárnia és lelepleznie. Küldetését drámai fordulatok nehezítik: hátborzongató gyilkosságok sora és egy okos, szépséges lány felbukkanása is mind hátráltatják őt szokatlan munkájában. Ahogy Bruno szeme előtt kezd összeállni a gyilkosságok közti kapcsolat, arra is rádöbben, hogy Oxfordban senki sem az, akinek mutatja magát. Ráadásul a gyilkos, akit meg kell állítania, az eretnekség és az igazság keskeny mezsgyéjének megszállottja.

Részlet a regényből:
Előjáték

Nápoly, 1576
San Domenico Maggiore apátság

Nagy robajjal kivágódott a külső ajtó, és a padlódeszkák recsegve nyöszörögtek a rajtuk végigmasírozó, határozott léptek alatt. Többen jöttek. A kis fülkében, ahol a keskeny deszkán kuporogtam, ügyelve, hogy a lehető legtávolabb maradjak az alattam tátongó pöcegödör peremétől, a hirtelen kavarodó huzat megrebbentette a gyertyám fényét, így imbolygó árnyakat vetett mellettem a kőfalra. Allora, néztem fel. Eljöttek hát értem.
A léptek a fülkém előtt halkultak el, és az így beállt csendet veszett dörömbölés váltotta fel ismét és az persze apát öblös hangja, ami most kivételesen nem büszkélkedhetett az amúgy rá jellemző, diplomatikusan csendes és béketűrő színezettel.
– Giordano atya! Parancsolom, hogy lépj elő azonnal, felmutatva, amit épp most a kezedben tartasz, bármi is legyen az!
Az apát, Domenico Vita atya kíséretében lévő egyik szerzetes halkan vihogni kezdett, le is pisszegték rögvest, de a pillanat drámaisága ellenére se tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el én magam is. Vita atya a dolgok normális rendje szerint mélyen irtózott minden anyagcserével kapcsolatos dologtól, mintha azok csakis az ő sérelmére léteznének; feltehetően soha meg nem tapasztalt zaklatottságot ébresztett benne, hogy az egyik szerzetesét egy ily rendkívül méltatlan helyen kell megfegyelmeznie.
– Egy pillanatot adjon csak, Padre, ha kérhetem – szóltam ki, miközben megoldottam öltözékemet, mintha rendeltetésszerűen használtam volna az árnyékszéket. A könyvre pillantottam. Átsuhant az agyamon, hogy esetleg öltözékem alá is rejthetném, ám ugyanazzal a gondolattal be is láttam, mennyire céltalan próbálkozás lenne ez, hiszen úgyis azonnal megmotoznak, amint innen kilépek.
– Nincs több pillanat, testvérem – hallottam Vita atya halkan fenyegető hangját az ajtódeszkán keresztül. – Már két órát töltöttél ma este az árnyékszéken, az is több a szükségesnél.
– Valamit ehettem, atyám – mondtam, és nagy kínkeservvel behajítottam a gödörbe a könyvet, köhögési rohammal igyekezvén elleplezni a csobbanást, amit az alant, a fekáliában csapott. Pedig milyen csinos kiadás volt.
Elhúztam hát a reteszt, és kitártam az ajtót, hogy rendházfőnökömmel szemtől szemben találjam magam. Komor vonásain ott feszült a kirobbanni készülő harag, bőre viaszos sápadtra fakult a lobogó fáklyák fényében, amelyeket négy szerzetestársam hordozott. Döbbent, ám lenyűgözött arccal meredtek rám.
– Meg ne moccanj, Giordano testvér – fenyegetett meg ujjával Vita atya. – Nincs több bujkálás.
Beviharzott a fülkébe, orrát fintorogva elhúzta a szagra, de fáklyáját magasra tartva alaposan átnézte a kis lyuk minden zegét­zugát. Amikor semmit nem talált, hátrafordult az embereihez.
– Megmotozni – rendelte.
Testvéreim aggodalmasan pislogtak egymásra, majd a minden hájjal megkent toszkán, Agostino da Montalcino atya lépett elém, képén kellemetlen vigyorral. Soha nem kedvelt engem, csakhogy pár hónapja, amikor egy az árja eretnekségről folytatott vitában nyilvánosan is fölébe kerekedtem, ellenszenve nyílt ellenségeskedéssé fajult, és azt kezdte rólam terjeszteni, hogy tagadom Krisztusunk isteni voltát. Kétségkívül való, hogy most is ő uszította rám Vita atyát.
– Bocsánatodat kérem, Giordano testvér – húzta el a száját, majd nagy kezei végigtapogatták a csípőmet és mindkét combomat.
– Próbáld ne túl sok élvezetedet lelni a dologban – súgtam.
– Felettesem rendelkezésére cselekszem – felelte rá. Amikor végre befejezte a matatást, felegyenesedett, és látható csalódottsággal fordult Vita atyához. – Az öltözékében nem rejteget semmit, Atyám.
Vita atya elébem lépett, és egy hosszú pillanatig csak méregetett némán, oly közelről, hogy megszámolhattam volna a fekete sörtéket az orrán, és mélyen beszívhattam a leheletét szennyező állott hagymaszagot.
– Első atyánk bűne a tiltott tudás utáni vágyakozás volt – jelentette ki végül lassan, megfontoltan, ajkán meg­megcsillant a nyál. – Azt hitte, Istenhez hasonlatossá válhat. Ebben a bűnben vagy vétkes te is, Giordano Bruno testvér. San Domenico Maggioréban töltött éveim során náladnál tehetségesebb fiatalemberrel még nem találkoztam, csakhogy kíváncsiságod és okosságod felett érzett nagy büszkeséged meggátol abban, hogy tehetségedet az egyház dicsőségére használd. Itt az ideje, hogy az Inkvizítor atya gondjaira bízzalak.
– Ne, Padre, kérem… hiszen nem követtem el semmit – kezdtem tiltakozni, ahogy az apát kifelé indult, ám Montalcino a szavamba vágott a hátam mögül.
– Vita atya! Van itt valami, amit látnia kell!
Fáklyáját a pöcegödör lyukába bökte, lefelé irányítva fényét, ám az árnyékban is jól láttam a keszeg arcán szétáradó kárörömöt.
Vita még jobban elsápadt, de azért közelebb hajolt, hogy lássa, mit mutat neki a toszkán, majd jól látható elégedettséggel húzódott vissza.
– Menj a celládba, Giordano testvér. Míg másként nem rendelkezem, nem hagyhatod el. Esetedben az Inkvizítor atya azonnali beavatkozása vált szükségessé. Montalcino testvérem, emeld ki onnan a könyvet. Megtudjuk végre, miféle eretnekséget és fekete mágiát tanulmányoz oly hévvel testvérünk, mely hév a Szentírás tanulmányozása közben még soha nem lobbant fel benne.
Montalcino elszörnyedve pislogott az apátra és rám. Én magam hosszas órákat töltöttem már az árnyékszéken, a szaghoz volt alkalmam hozzászokni, az orrom se rándult tőle. Ám a gondolatra, hogy a deszkák alatt kotorásszak a gödörben, nekem is fordult egyet a gyomrom. Szélesen vigyorogtam hát Montalcinóra.
– Hogy én, rendházfőnök atyám? – hápogta.
– Te, testvérem, és igyekezz – rántotta szorosabbra köpönyegét az apát magán a csípős éjszakai huzatban.
– Hadd kíméljek meg mindenkit a fáradtságtól – mondtam. – Csak Erasmus Kommentárjait találják odalenn, nincs abban semmi fekete mágia.
– Magad is tudhatod, Giordano testvér – dörrent rám komoran Vita atya –, hogy Erasmus művei egytől egyig szerepelnek a Tiltott Könyvek listáján. De meggyőződnénk róla a magunk szemével is, túl sokáig néztél bennünket bolondnak, ideje, hogy megbizonyosodjunk hited tisztaságáról. Battista testvér! – fordult az egyik fáklyavivő szerzeteshez, aki most egészen megelevenedett a figyelemtől. – Küldess az Inkvizítor atyáért.
Térdre kellett volna talán hullanom, és kegyelemért könyörögni, de hova lett volna akkor a lélek méltósága, és Vita atya egyébként is elkötelezett híve volt a rendszabályoknak. Ha egyszer eltökélte, hogy az Inkvizítor atya elé állíttat, meglehet, hogy éppen csak azért, hogy testvéreim előtt példát mutasson esetemmel, akkor ettől őt nem tántoríthatja el semmi, míg a szabályok szerint végig nem vitte a szükséges eljárást, ami, sajnos, nagyon is jól tudtam, mit jelent rám nézve. Csuklyámat a fejemre húztam, és megindultam az apát és szerzetestestvéreim után, épp csak egy utolsó pillantást vetve Montalcinóra, aki nagy keservesen épp a csuhája ujját gyűrte fel, hogy kihalássza drága Erasmusomat.
– Nézd a derűs oldalát, testvérem – kacsintottam rá búcsúzóul. – Nekem még a szarom is édesebb illatú, mint akárki másé.
Felpillantott, száját az undor vagy a keserűség torzította fintorba.
– Majd meglátjuk, amikor majd tüzes vasat forgatnak a segged lyukában, Bruno, mire mész a nagy szellemességeddel – búcsúzott ő is, a felebaráti könyörületesség határozott hiányáról téve tanúbizonyságot.
Az apátság udvarán megkönnyebbülten szívtam be mélyen a hűvös nápolyi levegőt, legalább már nem az árnyékszéken voltam. Az apátsági épületek sötéten tornyosultak fölénk vaskos kőfalaikkal, nagy tömegüket elnyelte az éjszakai feketeség. A bazilika hatalmas homlokzata bal felől magasodott, én pedig ólmos léptekkel vánszorogtam a dormitórium felé, nyakamat hátraszegtem, hogy legalább a csillagokat megpillanthassam odafenn. Az egyház tanítása szerint, amelyet Arisztotelész tudós tanai nyomán alakított ki, a csillagok mind egységesen ugyanolyan távolságra, a nyolcadik szférában találhatóak, és a Naphoz meg a többi hat bolygóhoz hasonlóan, amelyek maguk is mind a saját szférájukban mozognak, egyazon tempóban, ugyanazon pályán közlekednek felettünk. Akadnak azonban olyanok is, mint a lengyel Kopernikusz, kiknek merész elképzelése szerint az univerzum egészen másképpen épül fel, vagyis középpontjában a Nap lobog, s a Föld körülötte kering a maga pályáján. Ezen túl senki nem merészkedett, még a képzelet mezején sem. Senki, rajtam, Giordano Brunón, a Nolain kívül. Egyedül én ismertem titkos elméletemet, amelynél vakmerőbbet soha senki nem agyalt ki még e földön, amely azt mondja, hogy a világegyetemnek nincs egy, rögzített középpontja, hanem végtelen, és a felettem, az éj fekete bársonyán lüktető apró fénytüskék, vagyis csillagok mindegyike a saját rendszerének napja, körülöttük a saját világaikkal, ahol ugyanebben a pillanatban is akár hozzám hasonlatos lények ugyanígy merednek fel az éjszakai égboltra, s lesik a végtelen mennyeket, azon tűnődvén, vajon létezik­e bármi is felfogható tudományuk határain túl.
Egy napon majd megírom mindezt egy könyvben, életművemben, és az a könyv éppolyan vad hullámokat korbácsol majd a keresztény világban, mint Kopernikusz nagyszerű De Revolutionibus Orbium Coelestiuma, sőt vadabbakat még azoknál is, és ezek a hullámok tajtékozva sodorják majd el a semmibe nemcsak a Római Anyaszentegyház, de az egész keresztény vallás minden bizonyosságát. Csakhogy addig még annyi mindent meg kellene értenem, annyi könyvet el kellene olvasnom, asztrológiai, az ősi mágiákkal foglalkozó műveket, amelyeket betiltott a dominikánus rend, így hát a San Domenico Maggiore apátság könyvtárában semmiképpen sem lelhetek fel. És legalább ennyire biztos lehettem abban is, hogy ha most a Szent Római Inkvizíció elé állítanak, mindezt tüzes vassal, csigával és nyújtólétrával kiszednék belőlem, addig gyötörnének, míg őrült tébolyban ordítanám képükbe félig kész elméletemet, hogy végül elégedetten vethessenek máglyára eretnekségemért. Huszonnyolc esztendős voltam, semmi kedvem nem volt meghalni. Csak a szökés lehetősége maradt.
Kompléta után jártunk, a San Domenico szerzetesei éjszakai nyugovóra készülődtek. Berohantam a cellámba, amelyen rimini Paolo testvéremmel osztoztam, sodortam magammal az éjszakai hideget, de nem álltam meg egy pillanatra sem, sietve viaszkosvászon zsákomba dobáltam kevéske holmimat. Paolo a szalmazsákján heverészett meditálva, amikor kivágtam az ajtót, most lustán fél könyökre emelkedett, úgy figyelte nagy aggodalmasan eszeveszett kapkodásomat. Tizenöt éves korunkban egyszerre léptünk be a rendházba, tizenhárom évet töltöttünk együtt azóta, ő volt az egyetlen az apátságban, akire valóban a testvéremként tekinthettem.
– Küldettek az Inkvizítor atyáért – magyaráztam kapkodva. – Nincs vesztegetni való időnk.
– Megint elmulasztottad a komplétát – csóválta a fejét Paolo. – Megmondtam már, Bruno, ha ilyen hosszasan és gyakran üldögélsz az árnyékszéken, gyanakvást ébresztesz. Tomasso testvér azt híreszteli, hogy komoly bélfertőzésben szenvedsz, és már rég megmondtam neked, hogy Montalcinónak nem kell sok, hogy rájöjjön, miben is mesterkedel valójában. És ha rájön, hát rohan is a hírrel az apáthoz.
– Hiszen csak Erasmust olvastam, az ég szerelmére! – fakadtam ki. – El kell innen mennem, Paolo, mielőtt még vallatni kezdenek. Nem láttad a télikabátomat?
Paolo egyszeriben elkomorodott.
– Tudod, Bruno, hogy ha egy dominikánus szerzetes elhagyja a rendet, azt kiátkozzák. Ha most elszöksz, azt beismerő vallomásnak tekintik, és eretneknek bélyegeznek. Üldözni fognak.
– Ha viszont itt maradok, akkor meg azért tekintenek eretneknek. In abstentia legalább nem fáj.
– De hová akarsz menni? Miből akarsz élni? – kérdezte, és láttam, hogy kezd kétségbeesni. Abbahagytam a pakolást, és a barátom vállára tettem a kezem.
– Éjjelente utazom majd, és ha kell, táncolok és énekelek a kenyérért. Ha meg már elég messze leszek Nápolytól, tanítani fogok. Tavaly tettem le a teológiai doktori vizsgámat, akad elég egyetem Itáliában – próbáltam derűsen vázolni a jövőt, bár a szívem rémülten kalapált, és a beleim kavarogtak. Elég vicces volt, hogy épp most nem mehetek vissza az árnyékszékre.
– Ha az Inkvizíció eretneknek bélyegez, egész Itáliában veszélyben leszel – csüggesztette le a fejét Paolo. – Addig nem nyugszanak majd, amíg meg nem égetnek.
– Indulnom is kell, Paolo. Elhagyom az országot. Mehetek, mondjuk, Franciaországba.
Kerestem tovább a kabátomat. Hirtelen felvillant emlékezetemben a kép, tisztán és élesen, ahogyan azon a réges­régi napon láttam, annak a férfinak a képe, akit a lángok emésztettek a máglyán. Hiába igyekezett félrefordítani a fejét, a mohó lángnyelvek forróságától nem volt menekvése, a ruháját falták dühödten. Évekkel később is elevenen élt bennem ez az annyira emberi és reménytelen mozdulat, ahogy az arcát próbálja óvni a vég óráiban is, noha a feje erősen ki van kötözve a pányvához. Oly elevenen, hogy azóta is gondosan kerülöm a kivégzések és égetések látványát. Tizenkét éves lehettem, amikor apám, katonaember és mély hitű katolikus, elvitt Rómába egy égetésre, hogy ifjú lelkemet építse. Jó előre kerestünk magunknak helyet a Campo dei Fiorin, egy magasabb ponton, hátrébb, nem a tömegek előterében, és emlékszem, mennyire meghökkentett, hogy ennyien összesereglettek, mintha valami vásári móka vagy színjátszás következne: voltak ott kolduló szerzetesek, húst, kenyeret, csemegét a nyakukba akasztott tálcáról árusító férfiak és asszonyok, könyvárusok. De a tömeg kegyetlensége is váratlanul ért, ahogy kíméletlenül sértegetik és gúnyolják, kövekkel hajigálják és megköpködik a lehajtott fejjel, némán a karóhoz vezetett rabot. Tanácstalanságomra, hogy vajon büszkeségből vagy inkább megsemmisülése miatt tűr oly hallgatagon, apám elmondta, hogy a nyelvét vasszeggel verték keresztül, hogy eretnek tanaival ne is próbálja még a máglyáról is téríteni a közönséget.
Kikötözték a póznához, és hasábokat halmoztak köré, egészen magasan, hogy szinte ki se látszott mögüle. Majd fáklyát tartottak a fához, ami azonnal lángra kapott, és félelmetes ropogással, hevesen lobogni kezdett.
Apám elégedetten bólogatott. Néha, ha a hatóságok különösen kegyesek, magyarázta, zöld ágakkal rakatják meg a máglyát, hogy nagy füsttel égjen, és a rab előbb megfúljon a füstben, mint hogy a lángok marcangolni kezdenék a testét. De az eretnekek legádázabb fajtáinál, mint amilyenek a lutheránusok, boszorkák, boszorkányok, istengyalázók, benandantik, gondoskodnak róla, hogy a máglya száraz legyen, mint a Monte Cicala déli lejtői nyárközepi forró napokon, és a tűz az élő húsba marjon, hogy a gyalázatos hitehagyott végül ordítva fohászkodjék irgalomért és megbocsátásért utolsó leheletével a Jóistenhez.
Legszívesebben félrefordítottam volna a fejemet, hogy ne lássam, amint a férfi arcát tépni kezdik a lángok, de apám ott állt mellettem, és olyan eltökéltséggel bámulta a jelenetet, mintha a szerencsétlen nyomorult haláltusájának befogadásával is Istennek tenne szolgálatot, és nem akartam nálánál kevésbé férfiasnak vagy gyengébb hitűnek tűnni, ezért hát néztem és hallottam. Hallottam a rab roncsolt szájából felszakadó torz sikolyokat, láttam, ahogy a szeme kifolyik, és hallottam a forróságban elenyésző bőre sistergését, orromban éreztem fertelmes szagát, ami éppen olyan volt, mint annak a vadkannak a szaga, amit Nolában minden évben nyársra húznak a főtéren, és a nagy mulatságok közepette megsütnek. És a végén, amikor az eretnek kilehelte lelkét, a tömeg úgy ujjongott és ünnepelt, mint egyetlen szent ünnepnapján sem. Hazaúton megkérdeztem apámat, hogy mit vétett ez az ember, hogy ilyen borzalmas halált kellett halnia. Talán megölt valakit? Apám elmondta, hogy eretnek volt, és amikor erősködtem, hogy magyarázza el, mit jelent az, hogy eretnek, akkor elmesélte, hogy ez az ember a pápa szentséges mindenhatóságát kérdőjelezte meg azzal, hogy tagadta a tisztítótűz létét. Tizenkét évesen megtanultam hát, hogy Itália földjén a szavak és gondolatok éppoly veszedelmesek, mint a kardok és az íjak, és hogy egy tudósnak vagy filozófusnak legalább akkora merészség és bátorság kell hogy a lelkében éljen, mint egy katonának, ha nyilvánosan hirdetni akarja gondolatait.
Valahol a dormitóriumban ajtó döndült.
– Jönnek – suttogtam megrettenve. – Hol a pokolban lehet a kabátom?
– Nesze – kanyarintotta a vállamra a sajátját, majd egy kis csontnyelű, bőrtokos tőrt is a kezembe nyomott. Meglepetten pillantottam rá. – Fogd ezt is. Apámtól kaptam, de neked nagyobb szükséged lesz rá az utadon. És most sbrigati. Eredj!
Cellánk keskeny ablakán épphogy ki tudtam préselni magamat a párkányra, egyik lábamat a másik után. Fenn az első emelet magasában voltam, de alig másfél méterrel alattam húzódott a laikus testvérek klozetje, amire némi ügyességgel leugorhattam, és innen egy támfalon, feltéve, hogy nem szúrok szemet senkinek, elegyensúlyozhatok a kertig, hogy átvessem magam az apátság falán, és a sötétség leple alatt eltűnjek Nápoly utcáin.
Tőrömet az öltözékem alá rejtettem, viaszkosvászon tarisznyámat a vállamra vetettem, és felkapaszkodtam a párkányra, egy pillanatra megpihenve rajta átvetett lábakkal. Sápadt, dagadozó növő hold fénylett a város felett, arcában cafatos fellegek rohantak szürkén. Odakinn némaság uralkodott. Egy pillanatra fennakadtam két élet mezsgyéjén. Az elmúlt tizenhárom évben szerzetesként éltem, de amint elrugaszkodom, és remélhetőleg a keskeny, ferde tetőn landolok alant, örökre kiszakadok ebből a békességes életből. Paolónak igaza volt, bármilyen vádat emeljenek is ellenem, az biztos, hogy a szökésem miatt kiátkoznak. Gyászos elkeseredettséggel nézett fel rám, és a kezem után nyúlt. Lehajoltam, és még egy utolsó csókot nyomtam kézfejére, de a folyosóról már hallottam a közelgő, türelmetlen lépteket.
– Dio sia con te – mormolta Paolo, ahogy átnyomakodtam az aprócska ablakon, kifacsarodtam, és már csak az ujjbegyeimmel kapaszkodtam a párkány peremén, közben az öltözékemet is megszaggattam. Majd bízva Istenben és a szerencsémben, elengedtem magam. Ahogy nagy puffanással tetőt értem, még hallottam, ahogy Paolo becsukja odafenn az ablakot, és reménykedtem, hogy időben meg tudta cselekedni.
A holdfény egyszerre volt áldás és átok, igyekeztem hát behúzódni a falak árnyékába, ahogy átvágtam a konyhakerten, és a vadszőlő indáiba kapaszkodva feltornáztam magam az apátságot körbezáró kőfal tetejére, majd egy pillanatra se megpihenve, levetettem magam a mélybe. A fal tövében legurultam a rövidke lejtőn, de nem heverészhettem, hiszen az útra hemperedtem, amin egy lovas közeledett sietve. Beiszkoltam egy kapualjba, és már el is vágtatott előttem lobogó fekete köpönyegben egy fekete lovas. Az apátság irányába tartott. Csak amikor a torkomban lüktető szívvel felnéztem, és a távolodó alakot jobban megnéztem magamnak, jöttem rá, hogy a nagy karimás fekete kalap alatt nem más bújik meg, mint a tiszteletemre az apátságba rendelt Inkvizítor Atya.
Amikor már a lábaim összerogytak alattam, és Nápolyt is magam mögött tudtam, egy árokba húzódtam be aludni, de hiába vontam szorosan össze magamon Paolo köpenyét, az éjszaka hidege alaposan átjárta a csontjaimat. A második napon egy út menti fogadóban az istálló kilapátolásával megszolgáltam az éjszakai nyugovásra egy ágyat és némi kenyeret a bendőmbe. Azon az éjjelen törött bordákkal és véres orral ébredtem, mert egy férfi megtámadott és elvette a kenyeremet, de legalább nem a tőrével tette mindezt, ahogy az, mint később csavargóktól és utazóktól megtudtam, nem ritka a Rómába vezető út mentén található fogadókban és ivókban. A harmadik napra megtanultam hát, hogy ébernek kell lennem, és eddigre fele utat megtettem Róma felé. Már kezdett hiányozni a hosszú esztendők során megszokott élet rítusa és napirendje, ugyanakkor kezdtem rákapni a szabadság semmihez sem hasonlatos ízére. Nem parancsolt már nekem senki, csak a saját képzeletem. Rómában az oroszlán barlangjába gyalogolok be, tudtam, de tetszett, hogy ilyen merészen hívom ki magam ellen a jó sorsomat: vagy szabad emberként kezdek új életet, vagy a nyomomra akad az Inkvizíció, és a lángok között végzem. Addig azonban megteszek mindent, hogy ne az utóbbi lehetőség következzék be, mert nem félek ugyan meghalni azért, amiben hiszek, annyi időre azonban még szükségem lenne, hogy kitaláljam, mi is legyen az egészen pontosan.

A Kiadó engedélyével.