FőképJean Mattern két évvel ezelőtt megjelent bemutatkozó regénye, a Király Fürdő életem legfelzaklatóbb olvasmányai közé tartozik – olyan reakciókat váltott ki belőlem, amiket nagyon ritkán vált ki könyv. Gyűlöltem a főszereplő Gabrielt, tiszta szívből megvetettem, miközben értetlenül álltam az elhallgatások és elfojtások bonyolult láncolata előtt, ami olyan emberré formálta, aki tétován tévelyeg könyve 150 oldalán, miközben mindent elkövet azért, hogy azt a néhány emberi kapcsolatot is tönkretegye, ami még maradt neki. Nemegyszer akartam falhoz csapdosni a könyvet, és még jóval az olvasás után is bennem lüktettek mondatai.
 
Az idén megjelent Tejjel-mézzel a Király Fürdő előzménytörténete, Mattern „laza szövésű családi trilógiájának” újabb darabja. Gabriel apjának elbeszélésében ismerjük meg a szülők történetét, melyek elvezethetnek annak megértéséhez, miért is lett Gabriel olyan, amilyen. Nem kevésbé felzaklató, iszonyatos erejű mondatokkal megírt, rövidségében is súlyos vallomás a Tejjel-mézzel.
 
Egy apa vallomása fiának, élete alkonyán, amikor már jóformán semmi sem számít: szembenézés, múltidézés, és talán-talán megbocsátásért való könyörgés. Megidéződik a második világháború vége, amikor a bánsági falvakon végigsöpört a németek, majd a szovjetek pusztítása, és a francia gyökerekkel bíró fiú hirtelen a befogadó Franciaországban találja magát – család nélkül, gyökerek nélkül, elszakítva egyetlen hű barátjától, aki a „német oldalt” választotta. A kamaszként mindentől megfosztott fiú későbbi életét meghatározza a barátjától, Stefantól való elválás: tán jobban, mint a saját család, a szülőföld, a „haza” elvesztése. A pályaudvari kép, ahogy Stefannal más vonatot választanak, felértékelődik, jelkép lesz, megtestesít mindent: a múlttal való szakítás megmásíthatatlanságát, a „jó és rossz oldal” közti választást, mindannak megtagadását, amit a „másik oldal” – és az egész háború – jelent.
 
A bánsági fiú egy évtized múltán, immár igazi franciaként ismerkedik meg a magyar forradalmat leverő szovjetek elől menekülő Zsuzsannával – aki ekkor már Suzanne. A nő szabad akaratából dönt úgy, hogy szakít mindennel, ami régi életéhez, szülőföldjéhez, családjához kötötte – nem beszél róla, az emlékét is megpróbálja kitörölni. Mindketten borzalmas traumák elől menekültek, és nincs más vágyuk, mint tiszta lappal indulni: megteremteni maguknak az ő tejjel-mézzel folyó Kánaánjukat, ahova nem törhetnek be a külvilág szörnyűségei.
 
Valahol felfoghatatlanul ijesztő, ám emberileg maximálisan érthető az elszántság, amivel megtagadnak mindent, kitépik gyökereiket, elfelejtik anyanyelvüket, és kapaszkodnak egymásba, és az új életről alkotott illúziójukba. Mely illúzió aztán a leghétköznapibb, egyszersmind legérthetetlenebb módon hullik darabokra, amikor legidősebb lányuk, Marianne autóbaleset áldozata lesz. Mattern kegyetlenül és iszonyú erővel ábrázolja a sokkot, az elfogadásra való képtelenséget, és a dacot, ami Marianne halálát követi. És megértjük. Megértjük, hogy ez a két ember, akik a legmélyebb poklokat járták meg a háború és a forradalom alatt, miért nem volt képes megbirkózni azzal a „hétköznapi pokollal”, ami szétzúzta az „új élet” illúzióját.
 
„Semmi, csak Suzanne, aki egyszer csak azt mondta: „Muszáj összeszedned magad!” A karomra tette a kezét – normális időkben ez gyengéd gesztusnak számított –, de ítéletként csengtek a szavai. Megismételte: „Muszáj összeszedned magad!” Két halk ítélet. Egy-egy mindkét gyerekért, akiknek még az apja voltam.”
 
Megértjük, de megbocsátani nem tudjuk: mert bár sajnálom őket, és elképzelni sem tudom, hogy élték túl, ott motoszkál bennem, hogy a szülők képtelensége az elfogadásra, a hallgatás és az elfojtás mekkora károkat okozott a másik két gyermeknek – és visszakanyarodok gondolatban a Király Fürdőhöz, és újraértékelem Gabriel cselekedeteit, rossz válaszait, kapcsolatfóbiáját. Amiket persze nem ment fel a szülők viselkedése – hisz nem gondolom, hogy egy felnőtt ember mindenért okolhatja a szüleit – de fájdalmasan jól megalapoz egy egyébként totálisan félresiklott életnek.
 
A Király Fürdő brutális hatását nem éri el a könyv, annál visszafogottabb, egyszersmind tragikusabb, viszont elképedve állok azelőtt, milyen profizmussal szövögeti Mattern ennek a családi trilógiának a szálait. Ha ez a könyv ennyire átszínezte – ha nem is értékelte át teljesen – az első részt, elképzelni sem tudom, milyen hatással lesz az eddig olvasottakra a harmadik rész. Ami az író hazájában idén jelent meg – remélem, mi is mihamarabb olvashatjuk.