Beleolvasó - Janet Foxley: Fikarc és a csodaszamár
Írta: ekultura.hu | 2012. 10. 18.
Fülszöveg:
Fikarc, az apró óriás szívére nagy aggodalom telepszik, mert úgy fest, hogy otthonuk, Morajló-hegy hamarosan a levegőbe repül. Ám a többi óriás fittyet hány a közelgő veszedelemre és önfeledten ünnepli, hogy elűzték a pöttömöket. Fikarc szerencséjére a barátja, Emma mellette áll. És ha az óriások nem is hallgatnak rá, Emma talán ki tud sütni valami okosat...
Részlet a könyvből:
– Tegyél le, Kórász! – ordította Fikarc, miközben az öccse roppant vállán imbolygott.
– Ne haragudj – fújtatott Kórász –, de apu már a pöttömtanyán van, és mindenképpen szeretném látni, hogy kapja el az ökröt. Olyan izgalmas!
Fikarc Kórász hajába csimpaszkodott, ahogy az öccse vágtázott le a hegyoldalon, a birkák fejvesztve menekültek az útjából.
Ez volt az első vadászatuk. A nagy pöttömháborúig, amely évszázadok óta az első ilyen összecsapás volt, csak az apuhoz hasonló vadászokat engedték ki Morajló hegyből, s nekik is az éj leple alatt kellett kisurranniuk. De most, hogy megfutamították a pöttömöket, XIII. Félkegyelmes király elrendelte, hogy mindenki akkor megy ki, amikor csak akar, akár fényes nappal is!
Apu Morajló-hegy lábánál várt rájuk, a pöttömök földjei mellett. A vékony drótkerítés túloldalán néhány álmosnak tűnő fekete-fehér állat ácsorgott. Kíváncsian méregették a három óriást. A földeket sötétbarna pocsolyák borították.
Kórász a földre hajította Fikarcot.
– Köszi – mondta Fikarc. Ez egyszer nem bánta, hogy öccse a legerősebb hétéves egész Morajló-hegyen. Időtlen időkig tartott volna, mire egymaga lekutyagol ide.
– Ezek az ökrök? – suttogta Kórász félve.
– Ezek tehenek – felelte apu. – A kettő egy és ugyanaz, csak a tehenek valamivel kisebbek.
– De még ezek is sokkal nagyobbak, mint a birkák – állapította meg Fikarc.
– De nem akkorák, mint én – döngette a mellét apu. – És borzalmasan tohonyák. Egy szempillantás alatt elkapom őket!
Azzal átszökkent a drótkerítésen.
A tehenek hátrálni kezdtek.
– Eszetekbe ne jusson hozzáérni a kerítéshez, fiúk! – kiáltotta vissza apu, miközben kibogozta a vadászhálóját. – Pöttömátok ül rajta!
– Átok? – álmélkodott Fikarc. – Miből gondolod?
– Egyszer belebotlottam, és a varázslattól úgy megrázkódtam, mintha hideglelés jött volna rám. Jobb, ha kerülsz a kapu felé, Fikarc. A kerítés túl magas neked. Kórász, te gyere velem! És vigyázz a pottyantásokra!
– A mikre? – Kórász óvatosan átlépte a kerítést.
– A pottyantásokra – mutatott apu a sötétbarna foltokra. – Ez a tehéncitrom neve. Nos, fiúk, így kell tehenet fogni! Üldözőbe veszed, aztán rádobod a hálót, és letepered. Figyeljetek és okuljatok!
Apu a tehenek után iramodott.
Kórász apu után iramodott.
A tehenek eliszkoltak. Nem is voltak olyan tohonyák.
Fikarc felsóhajtott. Ez el fog tartani egy darabig. Elgondolkodva indult a kapu felé. Hogy képes ez a vékonyka kerítés odabent tartani azokat a nagy teheneket? Fikarc pöttömbarátja, Emma azt mondta, hogy varázslat nincs, apu ugyanakkor érezte a varázslat erejét… Szó ami szó, Fikarc olykor nem igazán tudja, mit is higgyen.
A tehenek most a kapu felé dübörögtek, apu és Kórász szorosan a sarkukban.
Az utolsó pillanatban az állatok irányt váltottak.
Kórász szintén.
De apu nem.
Placcs! Egyenesen beletrappolt egy pottyantásba.
A lába kicsúszott alóla, és a hátsóján szánkázott végig a földön.
– Búúú! – A tehenek visszavágtáztak a terület hátsó részébe. Úgy hangzott, mintha nevetnének.
– Miért nem osonsz utánuk halkan? – tudakolta Fikarc.
– Osonni?! – bömbölte apu. – A vadászok nem osonnak!
– Lehet, hogy te vagy az új Őbölcsessége, Fikarc – mondta Kórász –, de a vadászathoz apu jobban ért.
– Így van! – üvöltötte apu, miközben talpra kecmergett. Majd Kórásszal egyetemben újra a csorda nyomába eredt.
Fikarc még nem szokott hozzá, hogy most már ő az új Őbölcsessége. Megmentette ugyan az óriásokat, mert elhitette a pöttömökkel, hogy Morajló-hegy egy tűzhányó – noha az óriások jól tudják, hogy a hegyek nem robbannak fel –, de még csak most végezte el az iskolát, és kissé megrémítette ez a fontos munka.
Mindemellett úgy érezte, nem elég bölcs. Még egy csomó bölcsességet meg kell tanulnia. De talán itt és most bele is vághat.
Bóklászott kicsit, és bekukkantott a másik legelőre. Itt sokkal kisebb állatok voltak, alig nagyobbak egy birkánál. Olyan mókásan néztek ki apró szarvacskáikkal és gyér kis szakállacskáikkal, hogy Fikarcból kirobbant a nevetés.
– Mekk-mekk! – kacagott vele az egyik állat, miközben áthajolt a kerítésen és beleharapott Fikarc térdnadrágjába. Most Fikarcon volt a menekülés sora. A ruhája már így is épp elég rongyos volt, és nem akart még több szakadást.
Végigügetett a tanya udvarán. A madarak vijjogva rebbentek szét a lába előtt. Nagyobbak és kövérebbek voltak, mint a galambok, és Fikarc fején átvillant a gondolat, hogy megpróbál elkapni egyet-kettőt, de nem volt hozzá elég fürge.
Az udvar túlsó végében még mókásabb állatok kandikáltak ki rá egy fal fölött. Kerek, rózsaszín pofájuk volt, tömpe orruk és csüngő fülük. Fikarc óvatosan közelítette meg őket, de úgy tűnt, ezek nem akarják megharapni. Szorgosan túrták a kis ól sáros földjét az orrukkal. Voltak közöttük nagyobbacskák is, de mindegyik hurkás lábakon döcögött, és sima bőrükön csak itt-ott látszott egy-egy sörte. Kicsit olyan volt, mint az óriások bőre, csak ez rózsaszín és nem szürke. Fikarc még sosem látott hozzájuk foghatót. Olyan illatosak voltak, mint anyu parfümje.
Amikor lépteket hallott a háta mögül, villámgyorsan hátrapördült. Teljesen kiment a fejéből, hogy a pöttömök elmenekültek. Csak apu volt az. Lihegett, a ruhája tiszta pottyantás volt, az arcán, ami nem szürke, hanem lila volt, izzadság csorgott. A hálója teljesen üres.
– Semmit sem fogtál? – kérdezte Fikarc.
Apu vállat vont.
– Csak… ööö… meggondoltam magam – mondta. – Végtére is nem túl finom a húsuk.
– Hogyhogy?
– Higgy nekem! Vadászösztön. Á, megtaláltad a cocákat!
– Ezek cocák? Mák Virág királykisasszonynak azt mondtad, a cocák úgy néznek ki, mint a pöttömök.
– Mert úgy is néznek ki. Simák és rózsaszínek.
Kórász átbicegett az udvaron. Az arca még lilább volt, mint apué.
– Talán ezeket kellene elcsípnünk, apu – mondta, miután bekukucskált az ólba. – Nem tudnak elfutni.
– A tehénfogás sem sokkal nehezebb, Kórász – torkolta le apu. – Csak úgy döntöttem, megkegyelmezek nekik. Na de a királykisasszony szeretett volna egy cocát háziállatnak, nem?
– Nem állatot akart – javította ki Fikarc –, hanem pöttömöt, olyat, mint Emma.
– Emma? – csodálkozott Kórász, és bűntudatos arcot vágott. – Arra a pöttömre gondolsz, akit elraboltam… ööö… arra a pöttömre, akit Tahó Titán a királynak ajándékozott a szülinapján?
Fikarcot kirázta a hideg, amikor eszébe jutott, hogyan rabolta el Kórász és Tahó Titán, Morajló-hegy legrosszabb bajkeverője a pöttömbarátját, akit aztán a király roston akart megsütni. Fikarc húzta ki a csávából. De erről senki sem tud, és ennek így is kell maradnia.
– Az lehet, hogy a cocák állatok – mondta apu –, de nem csodás az illatuk? Majdnem olyan remek, mint a pottyantásoknak. Az anyátokra emlékeztet.
Fikarc szemügyre vette a legkisebb cocát. Igazán aranyosnak tűnt a kis kunkori farkával és az aprócska szemével, amely szégyenlősen kandikált ki a csüngő füle alól. Mák Virág biztos imádná, még ha nem is olyan pöttömös, mint amilyenre vágyik. És ha lenne egy cocája, talán elfelejtené, hogy hajdanán Fikarcot akarta megtartani háziállatnak. A kis óriás átmászott a falon, megragadta az apróság grabancát, és kiadta apunak. A coca visított és izgett-mozgott, ahogy apu szorosan begöngyölte a vadászhálóba.
– Nem vihetnénk még egyet vacsorára? – kérdezte Kórász, miközben segített Fikarcnak kimászni.
– Nem, nem! – felelte Fikarc. – Házi kedvenceket nem szabad megenni! Az olyan lenne, mintha felfalnánk egy sárkányt.
– De akkor mi lesz vacsorára? Úgy volt, hogy fogunk valamit, de nem akadt semmi sem a hálónkba!
– Anyu már biztos csinálja a vacsorát – vigasztalta apu. – Nézzétek!
Morajló-hegy távoli csúcsára bökött, amelyből füstfelhők emelkedtek a magasba.
– Már mindenki meggyújtotta a tüzet. Későbbre jár, mint gondoltam. Ideje hazamennünk. Fikarcot vagy a cocát akarod hozni, Kórász?
– Inkább a cocát – válaszolta Kórász, azzal ki is kapta apu kezéből az állatkát, és rögtön teljes gőzre kapcsolt. Nem szeretett elkésni a vacsoráról.
Apu a hátára kapta Fikarcot és Kórász nyomába eredt a hegyoldal felé. Apu hátán lovagolni meglehetősen kellemetlen volt. Apu előszeretettel ugrálta át a sziklákat, és ettől a zötykölődéstől Fikarcot elfogta a hányinger. Megragadta apu fülét.
Maguk mögött hagyták a tanyát, és elkezdtek felkapaszkodni Morajló-hegyre. Fikarc fellesett. A sűrű szürke füstfelleg a hegy csúcsán ült. Fikarc gerincén borzongás futott végig, ami különös volt, hiszen forrón tűzött a nap.
– Apu! – szólalt meg. – Mindig ekkora füst van odafent?
– Biztos a győzelem napjára is sütnek-főznek, nem csak vacsorára – zihálta apu.
– Nem gondolod… – kezdte Fikarc, mert eszébe jutott, mit mondott Emma a hegyekről, amelyek tűzhányók.
Apu felkuncogott.
– Nem, nem gondolom, bölcs Fikarc. A gondolkodás a te dolgod.
A Kiadó engedélyével.
Fikarc, az apró óriás szívére nagy aggodalom telepszik, mert úgy fest, hogy otthonuk, Morajló-hegy hamarosan a levegőbe repül. Ám a többi óriás fittyet hány a közelgő veszedelemre és önfeledten ünnepli, hogy elűzték a pöttömöket. Fikarc szerencséjére a barátja, Emma mellette áll. És ha az óriások nem is hallgatnak rá, Emma talán ki tud sütni valami okosat...
Részlet a könyvből:
– Tegyél le, Kórász! – ordította Fikarc, miközben az öccse roppant vállán imbolygott.
– Ne haragudj – fújtatott Kórász –, de apu már a pöttömtanyán van, és mindenképpen szeretném látni, hogy kapja el az ökröt. Olyan izgalmas!
Fikarc Kórász hajába csimpaszkodott, ahogy az öccse vágtázott le a hegyoldalon, a birkák fejvesztve menekültek az útjából.
Ez volt az első vadászatuk. A nagy pöttömháborúig, amely évszázadok óta az első ilyen összecsapás volt, csak az apuhoz hasonló vadászokat engedték ki Morajló hegyből, s nekik is az éj leple alatt kellett kisurranniuk. De most, hogy megfutamították a pöttömöket, XIII. Félkegyelmes király elrendelte, hogy mindenki akkor megy ki, amikor csak akar, akár fényes nappal is!
Apu Morajló-hegy lábánál várt rájuk, a pöttömök földjei mellett. A vékony drótkerítés túloldalán néhány álmosnak tűnő fekete-fehér állat ácsorgott. Kíváncsian méregették a három óriást. A földeket sötétbarna pocsolyák borították.
Kórász a földre hajította Fikarcot.
– Köszi – mondta Fikarc. Ez egyszer nem bánta, hogy öccse a legerősebb hétéves egész Morajló-hegyen. Időtlen időkig tartott volna, mire egymaga lekutyagol ide.
– Ezek az ökrök? – suttogta Kórász félve.
– Ezek tehenek – felelte apu. – A kettő egy és ugyanaz, csak a tehenek valamivel kisebbek.
– De még ezek is sokkal nagyobbak, mint a birkák – állapította meg Fikarc.
– De nem akkorák, mint én – döngette a mellét apu. – És borzalmasan tohonyák. Egy szempillantás alatt elkapom őket!
Azzal átszökkent a drótkerítésen.
A tehenek hátrálni kezdtek.
– Eszetekbe ne jusson hozzáérni a kerítéshez, fiúk! – kiáltotta vissza apu, miközben kibogozta a vadászhálóját. – Pöttömátok ül rajta!
– Átok? – álmélkodott Fikarc. – Miből gondolod?
– Egyszer belebotlottam, és a varázslattól úgy megrázkódtam, mintha hideglelés jött volna rám. Jobb, ha kerülsz a kapu felé, Fikarc. A kerítés túl magas neked. Kórász, te gyere velem! És vigyázz a pottyantásokra!
– A mikre? – Kórász óvatosan átlépte a kerítést.
– A pottyantásokra – mutatott apu a sötétbarna foltokra. – Ez a tehéncitrom neve. Nos, fiúk, így kell tehenet fogni! Üldözőbe veszed, aztán rádobod a hálót, és letepered. Figyeljetek és okuljatok!
Apu a tehenek után iramodott.
Kórász apu után iramodott.
A tehenek eliszkoltak. Nem is voltak olyan tohonyák.
Fikarc felsóhajtott. Ez el fog tartani egy darabig. Elgondolkodva indult a kapu felé. Hogy képes ez a vékonyka kerítés odabent tartani azokat a nagy teheneket? Fikarc pöttömbarátja, Emma azt mondta, hogy varázslat nincs, apu ugyanakkor érezte a varázslat erejét… Szó ami szó, Fikarc olykor nem igazán tudja, mit is higgyen.
A tehenek most a kapu felé dübörögtek, apu és Kórász szorosan a sarkukban.
Az utolsó pillanatban az állatok irányt váltottak.
Kórász szintén.
De apu nem.
Placcs! Egyenesen beletrappolt egy pottyantásba.
A lába kicsúszott alóla, és a hátsóján szánkázott végig a földön.
– Búúú! – A tehenek visszavágtáztak a terület hátsó részébe. Úgy hangzott, mintha nevetnének.
– Miért nem osonsz utánuk halkan? – tudakolta Fikarc.
– Osonni?! – bömbölte apu. – A vadászok nem osonnak!
– Lehet, hogy te vagy az új Őbölcsessége, Fikarc – mondta Kórász –, de a vadászathoz apu jobban ért.
– Így van! – üvöltötte apu, miközben talpra kecmergett. Majd Kórásszal egyetemben újra a csorda nyomába eredt.
Fikarc még nem szokott hozzá, hogy most már ő az új Őbölcsessége. Megmentette ugyan az óriásokat, mert elhitette a pöttömökkel, hogy Morajló-hegy egy tűzhányó – noha az óriások jól tudják, hogy a hegyek nem robbannak fel –, de még csak most végezte el az iskolát, és kissé megrémítette ez a fontos munka.
Mindemellett úgy érezte, nem elég bölcs. Még egy csomó bölcsességet meg kell tanulnia. De talán itt és most bele is vághat.
Bóklászott kicsit, és bekukkantott a másik legelőre. Itt sokkal kisebb állatok voltak, alig nagyobbak egy birkánál. Olyan mókásan néztek ki apró szarvacskáikkal és gyér kis szakállacskáikkal, hogy Fikarcból kirobbant a nevetés.
– Mekk-mekk! – kacagott vele az egyik állat, miközben áthajolt a kerítésen és beleharapott Fikarc térdnadrágjába. Most Fikarcon volt a menekülés sora. A ruhája már így is épp elég rongyos volt, és nem akart még több szakadást.
Végigügetett a tanya udvarán. A madarak vijjogva rebbentek szét a lába előtt. Nagyobbak és kövérebbek voltak, mint a galambok, és Fikarc fején átvillant a gondolat, hogy megpróbál elkapni egyet-kettőt, de nem volt hozzá elég fürge.
Az udvar túlsó végében még mókásabb állatok kandikáltak ki rá egy fal fölött. Kerek, rózsaszín pofájuk volt, tömpe orruk és csüngő fülük. Fikarc óvatosan közelítette meg őket, de úgy tűnt, ezek nem akarják megharapni. Szorgosan túrták a kis ól sáros földjét az orrukkal. Voltak közöttük nagyobbacskák is, de mindegyik hurkás lábakon döcögött, és sima bőrükön csak itt-ott látszott egy-egy sörte. Kicsit olyan volt, mint az óriások bőre, csak ez rózsaszín és nem szürke. Fikarc még sosem látott hozzájuk foghatót. Olyan illatosak voltak, mint anyu parfümje.
Amikor lépteket hallott a háta mögül, villámgyorsan hátrapördült. Teljesen kiment a fejéből, hogy a pöttömök elmenekültek. Csak apu volt az. Lihegett, a ruhája tiszta pottyantás volt, az arcán, ami nem szürke, hanem lila volt, izzadság csorgott. A hálója teljesen üres.
– Semmit sem fogtál? – kérdezte Fikarc.
Apu vállat vont.
– Csak… ööö… meggondoltam magam – mondta. – Végtére is nem túl finom a húsuk.
– Hogyhogy?
– Higgy nekem! Vadászösztön. Á, megtaláltad a cocákat!
– Ezek cocák? Mák Virág királykisasszonynak azt mondtad, a cocák úgy néznek ki, mint a pöttömök.
– Mert úgy is néznek ki. Simák és rózsaszínek.
Kórász átbicegett az udvaron. Az arca még lilább volt, mint apué.
– Talán ezeket kellene elcsípnünk, apu – mondta, miután bekukucskált az ólba. – Nem tudnak elfutni.
– A tehénfogás sem sokkal nehezebb, Kórász – torkolta le apu. – Csak úgy döntöttem, megkegyelmezek nekik. Na de a királykisasszony szeretett volna egy cocát háziállatnak, nem?
– Nem állatot akart – javította ki Fikarc –, hanem pöttömöt, olyat, mint Emma.
– Emma? – csodálkozott Kórász, és bűntudatos arcot vágott. – Arra a pöttömre gondolsz, akit elraboltam… ööö… arra a pöttömre, akit Tahó Titán a királynak ajándékozott a szülinapján?
Fikarcot kirázta a hideg, amikor eszébe jutott, hogyan rabolta el Kórász és Tahó Titán, Morajló-hegy legrosszabb bajkeverője a pöttömbarátját, akit aztán a király roston akart megsütni. Fikarc húzta ki a csávából. De erről senki sem tud, és ennek így is kell maradnia.
– Az lehet, hogy a cocák állatok – mondta apu –, de nem csodás az illatuk? Majdnem olyan remek, mint a pottyantásoknak. Az anyátokra emlékeztet.
Fikarc szemügyre vette a legkisebb cocát. Igazán aranyosnak tűnt a kis kunkori farkával és az aprócska szemével, amely szégyenlősen kandikált ki a csüngő füle alól. Mák Virág biztos imádná, még ha nem is olyan pöttömös, mint amilyenre vágyik. És ha lenne egy cocája, talán elfelejtené, hogy hajdanán Fikarcot akarta megtartani háziállatnak. A kis óriás átmászott a falon, megragadta az apróság grabancát, és kiadta apunak. A coca visított és izgett-mozgott, ahogy apu szorosan begöngyölte a vadászhálóba.
– Nem vihetnénk még egyet vacsorára? – kérdezte Kórász, miközben segített Fikarcnak kimászni.
– Nem, nem! – felelte Fikarc. – Házi kedvenceket nem szabad megenni! Az olyan lenne, mintha felfalnánk egy sárkányt.
– De akkor mi lesz vacsorára? Úgy volt, hogy fogunk valamit, de nem akadt semmi sem a hálónkba!
– Anyu már biztos csinálja a vacsorát – vigasztalta apu. – Nézzétek!
Morajló-hegy távoli csúcsára bökött, amelyből füstfelhők emelkedtek a magasba.
– Már mindenki meggyújtotta a tüzet. Későbbre jár, mint gondoltam. Ideje hazamennünk. Fikarcot vagy a cocát akarod hozni, Kórász?
– Inkább a cocát – válaszolta Kórász, azzal ki is kapta apu kezéből az állatkát, és rögtön teljes gőzre kapcsolt. Nem szeretett elkésni a vacsoráról.
Apu a hátára kapta Fikarcot és Kórász nyomába eredt a hegyoldal felé. Apu hátán lovagolni meglehetősen kellemetlen volt. Apu előszeretettel ugrálta át a sziklákat, és ettől a zötykölődéstől Fikarcot elfogta a hányinger. Megragadta apu fülét.
Maguk mögött hagyták a tanyát, és elkezdtek felkapaszkodni Morajló-hegyre. Fikarc fellesett. A sűrű szürke füstfelleg a hegy csúcsán ült. Fikarc gerincén borzongás futott végig, ami különös volt, hiszen forrón tűzött a nap.
– Apu! – szólalt meg. – Mindig ekkora füst van odafent?
– Biztos a győzelem napjára is sütnek-főznek, nem csak vacsorára – zihálta apu.
– Nem gondolod… – kezdte Fikarc, mert eszébe jutott, mit mondott Emma a hegyekről, amelyek tűzhányók.
Apu felkuncogott.
– Nem, nem gondolom, bölcs Fikarc. A gondolkodás a te dolgod.
A Kiadó engedélyével.