Beleolvasó - Steven Carter–Julia Sokol: Segítség, a párom narcisztikus!

Fülszöveg:
A nagy sikerű "A férfi, aki nem tud szeretni" című könyv szerzőpárosa ezúttal napjaink egyik legfontosabb, gyakran párkapcsolati problémákat is okozó jelenségével, a narcizmussal foglalkozik. Steven Carter és Julia Sokol a tőlük már megszokott magas érzelmi hőfokon azt tárgyalják, hogy miért szeretnek bele egyesek olyan könnyen a narcisztikus személyekbe, akik egyfelől a szenvedély és a csábítás mesterei, másfelől viszont kizárólag önmaguk szerelmesei. Ha gyakran gondol a kezdetekre, amikor a partnere még romantikusnak tűnt, és idealizálta önt, de most úgy érzi, minden energiáját felemészti, hogy boldoggá tegye őt, akkor az ön párja valószínűleg narcisztikus. És ez a könyv önnek szól. Ébresztő! Ne szolgáltassa ki magát újra meg újra a narcisztikusok szeszélyeinek, akármilyen különlegesnek érzi is magát mellettük. Meneküljön, amíg nem késő!

Részlet a könyvből:
2

A „minden rólam szól” típusú személyiség

„Miért szól minden örökké csak róla?”
„Miért alakítja úgy a helyzeteket, hogy mindig ő legyen a főszereplő?”

A harminchét éves Josh két év együttjárás után nemrég kérte meg a harminckét éves Amelie kezét. Josh nagyon szereti Amelie-t, de mostanában rájött, hogy jövendőbelije rendszeresen úgy alakítja a helyzeteket, hogy ő kerüljön a ?gyelem középpontjába. Egy példa: múlt héten színházba mentek, és Amelie elvesztette az anyjától örökölt, antik kitűzőt. Ezután rávette az igazgatót, hogy öt percig ne eresszék le a függönyt, és felkérte a közönséget, hogy mindenki keresse az ő brossát. Amit végül a pénztárcájában talált meg. Josh szerint a helyzet rendkívül kínos volt, Amelie ellenben remekül szórakozott. A fér? régebben úgy gondolta, Amelie imádnivaló, ezért irányul mindig rá a ?gyelem. De ahogy egyre jobban megismeri, kezd rájönni, hogy Amelie szándékosan alakítja úgy a dolgokat, hogy a középpontba kerüljön. Josh kezdi azt hinni, talán mégis rosszul választott. Vajon milyen életre számíthat Amelie mellett öt vagy tíz év múlva?
Josh így foglalja össze a helyzetet: „Amelie-vel még színházba sem lehet úgy elmenni, hogy ne követeljen magának legalább akkora ?gyelmet, mint a szereplők. Természetesen bűbájos, fantasztikus nő, de néha megőrjít. Mindig történik vele valami, és hozzám fordul segítségért. Amikor megismertem, aranyosnak találtam a kínos manővereit. Most már nem tudom, mit higgyek. Mellette állandó készültségben kell állni, mert mindig adódik valami dráma. Hogy tud valaki például rendszeresen megfeledkezni a tankolásról? El sem tudja képzelni, hányszor kellett már otthagynom csapot-papot, hogy összeszedjem valahol, mert kifogyott a kocsijából a benzin! De ez még nem minden. Amelie teljesen másoktól függ, de totálisan! Bármit eltervezek – legyen az a legapróbb dolog, mondjuk, hogy eszem egy pizzát, és egy órát tévézek –, ő minden tervemet felborítja, mert az életében mindig bekövetkezik valami váratlan csapás. Nem érdekli, mit kell félbehagynom azért, hogy az ő problémáival foglalkozzam. Már kezdem azt hinni, hogy ez az állandósított vészhelyzet igazából csak a ?gyelemfelkeltést szolgálja nála. De mi lehet a baja? Először azt hittem, szeret, ezért van rám szüksége. Most viszont úgy érzem, egyre jobban kihasznál. Már abban sem vagyok biztos, hogy el akarom-e venni feleségül.”

Heather harmincéves. Nála nem az a kérdés, hozzámenjen-e Michaelhez, hiszen nemrég ünnepelték a hatodik házassági évfordulójukat. Heather szereti a férjét, de borzasztóan neheztel is rá, és mélységesen meg van bántva. Múlt szombat délután rendezték a négyéves ?uk születésnapi zsúrját. Michael délelőtt golfozni akart. Heather könyörgött neki, hogy jöjjön haza időben, és segítsen neki az előkészületekben. De Michael nem ment haza segíteni, sőt mire megérkezett, a zsúrnak már majdnem vége volt. Dylan, az ünnepelt, annyira aggódott az apja távolléte miatt, hogy legalább annyi időt töltött az ajtó bámulásával, mint a barátaival való játékkal. Amikor Michael végre megérkezett, Dylan úgy üdvözölte, mint egy hazatérő hőst, nem pedig úgy, mint egy önző apát. Heather úgy érzi, az egyetlen ember, akivel Michael törődik, saját maga. Heather így kommentálja a helyzetet:
„Michaelnek egy másodpercre sem jut eszébe, hogy nekem mire van szükségem, és arra is ritkán gondol, hogy Dylannek mi lenne jó. Felteszem, tényleg golfozott szombaton, de már ebben sem vagyok biztos. Lehet, hogy a haverjaival sörözött, és nem kizárt, hogy valami nővel volt. Igazából mindegy is. A lényeg, hogy ha ő valamit a fejébe vesz, akkor nem tágít, még ha esetleg meg is bántja a ?át.”

Két ember = két igényrendszer és két fontossági sorrend

A címben megfogalmazott képlet minden emberi kapcsolatra érvényes, legyen szó testvérek, plátói barátok, szerelmespárok vagy családtagok viszonyáról. Ha két barát elmegy vacsorázni, mindig megvan rá az esély, hogy az egyik pizzát enne, a másik meg szusit. Ha egy házaspár nyaralni készül, elképzelhető, hogy az egyikük nyugodt golfozásra vágyik, a másikuk viszont szörfözne. Mit lehet ilyenkor tenni?
A jól működő kapcsolatokban az emberek megtalálják a megoldást, illetve a kompromisszumot. Ideális esetben mindkét fél képes legalább részben kielégíteni a maga óhajait. Általában képesek vagyunk alkalmazkodni, és tiszteletben tartani mások vágyait, anélkül hogy ezzel a saját integritásunk csorbát szenvedne.
Amikor Fred elégedetten nézi a kábeltévén mindenféle guruk terjengős elemzéseit, Marjorie elnéző mosoly kíséretében kioson a szobából. De ha a fér? szerencsejátékra költi a pénzét, vagy éjjelente kocsmákban lóg a haverjaival, akkor Marjorie joggal lesz – ahogy mondani szokták – a plafonon. Fred és Marjorie szeretik egymást, ugyanakkor az egymás iránti toleranciájuknak és megértésüknek vannak határai. Ha Marjorie mindenáron befolyásolni akarná Fredet, a fér? úgy érezné, felesége visszaél a szerelmével. Ha pedig Fred ?gyelmen kívül hagyná Marjorie érzéseit, a nő bizonyára megbántódna. Fred és Marjorie igyekszik szem előtt tartani a másik igényeit, és ezt kölcsönösen el is várják egymástól. Mindketten fontosnak tartják, hogy a másik meghallgassa őket. Boldogan adnak, de kapni is szeretnek.
Az igényeknek és elvárásoknak ez a dinamikus rendszere mindannyiunkra érvényes. És ez így van rendjén. Amennyiben szeretnénk, hogy egy kapcsolat működőképes legyen, az adokkapok mérlegének többé-kevésbé egyensúlyban kell lennie. Ha mindig az egyik fél igényei kerülnek túlsúlyba, a másik szükségképp érzi magát kihasználtnak és boldogtalannak.
A probléma mármost a következő: vannak, akik úgy érzik, hogy az általuk szeretett személy képtelen a sajátján kívül mások szükségleteit is észrevenni. Jó páran vannak, akik a legfontosabb kapcsolatukban, a párkapcsolatukban tapasztalják meg a másik személy vágyainak és elképzeléseinek dominálását.
Ha képregény formában próbálnánk ábrázolni ezeket a kapcsolatokat, akkor az egyik ?gurához a következő szövegbuborék tartozna: „Minden rólam szól!” A másik ?gura pedig kétségbeesetten kérdezné: „És velem mi lesz?”
Minden párkapcsolatban folyamatosan ott kísértenek a kisebb-nagyobb gondok, váltakoznak a könnyebb és a nehezebb szakaszok. Minden kapcsolatért keményen meg kell dolgozni. Minden kapcsolatban meg kell tanulnunk és folyamatosan gyakorolnunk kell a kompromisszum, a kommunikáció, a kölcsönösség és olykor az áldozatvállalás feladatát.
Néha azonban zavarba ejtő, furcsán aszimmetrikus viszonyrendszerben találhatjuk magunkat. Miközben úgy érezzük, hogy a szándékaink komolyak, és készen állunk arra, hogy elvégezzük egy komoly kapcsolat felépítésének és fenntartásának fáradságos munkáját, addig azt látjuk, hogy a szeretett személynek egészen más elképzelései vannak. Az ő mottója az, hogy „minden rólam szól”. A „minden rólam szól” típusú emberek nem a megszokott szabályok szerint játszanak. Láthatóan nem törődnek a mi érzéseinkkel. A velük való kapcsolat nem a kompromisszumok és a kölcsönösség jegyében szerveződik, hanem egyetlen személy, vagyis az ő kizárólagos érdeklődése, szükségletei és elvárásai körül forog.
Az ilyen emberek vágyai valahogy mindig fontosabbak, mint a mieink.
A „minden rólam szól” típusú személyiség általában úgy állítja be saját szükségleteit, mintha azok eget rengető fontossággal bírnának. Elvárja, hogy azonnal hagyjunk fel saját igényeinkkel, és tökéletesen azonosuljunk azzal, ami számára a legfontosabb. És mi ezt általában meg is tesszük, hiszen ha valaki fontos a számunkra, akkor igyekszünk elhalmozni a szeretetünkkel és a támogatásunkkal. Ha valakivel törődünk, akkor az ő gondjai minket is aggasztanak. De miközben folyamatosan a partnerünk „ügyeivel” vagyunk elfoglalva, lassan kezdjük elveszíteni önmagunkat. Rájövünk, hogy velünk a kutya se törődik, senkit nem érdekelnek a bennünket foglalkoztató kérdések, legyen szó apróságról vagy akár komolyabb problémákról. Nem számít, hogy nekünk mi fontos, és idővel úgy érezhetjük, teljesen kiiktattak és kihasználtak bennünket a kapcsolatban.
Mire a másik ember állandó követeléseit látva végre feltesszük magunknak a kérdést: „És velem mi lesz?” – addigra már általában teljesen beszippantott bennünket a narcisztikus személy világa.

A Kiadó engedélyével.