Főkép Czéh Zoltán új kötetét olvasva úgy tűnhet, hogy az írók kivétel nélkül mind kannibálok. Kannibálok, hiszen a semmiből valamit teremteni mégsem lehetséges, hiába, hogy az Embert enni egyik jelenetében épp az ellenkezőjét állítja az egyik szereplő. Így tehát marad a mások képletes elfogyasztása, megemésztése és önmagukba építése, ami által végül a művész is meg- vagy újjászülethet. Ezt ugyan már csak én mondom, a borító és a történet(ek) mégis ilyen gondolatokat fakasztottak bennem. És még valami eszembe jutott, ám csak úgy mellékesen: a ma művészetében egyre inkább csak a szentimentális giccs meri felvállalni, hogy foglalkozzon a szerelemmel, ami pedig a lovagkortól fogva egyik központi témája volt az irodalomnak, emiatt viszont másutt – és nem csak a „komoly”, magas irodalom művelőinek alkotásaiban – előtérbe tolakszik a halál, vagy legalábbis annak fenyegető árnya.
 
S hogy miért nem magáról a könyvről beszélek? Az ok alapvetően egyszerű, kicsit mélyebbre ásva mégsem könnyen megfogalmazható. Mondjuk úgy, hogy az egészről túl sok részletet elárulva lelőném a poént, a spoilereket pedig magam sem mindig szeretem. A lényeget talán úgy összegezhetném, hogy egyetlen, összefüggő történetnek nehezen nevezhető, amit a kezünkbe veszünk. Czéh Zoltán már első kötetével a kispróza és a regény közötti határokat feszegette, és most még határozottabban érezni a kísérletező szándékot, a műfaji és bölcseleti tételezettségeket önmagukba és önmaguk ellen fordító struktúra belső játékainak elburjánzását, mígnem voltaképp azt sem tudjuk, hol vagyunk; miféle fikció tükröz miféle valóságot, és egyáltalán mi magunk (az íróval együtt vagy vele kvázi azonosulva) vajon az elképzelt és az objektív világ melyik oldalán állunk.
 
Az elbizonytalanító tényező maga a szerkezet. A könyv öt naplóbejegyzés közé ékelődő négy különálló, azaz csupán stílusában egységes novellából áll, melyek ráadásul kizárólagosan női szemmel és érzékenységgel láttatott történetek. Vagyis már itt megkezdődik a valóság és valószerűség teljes felülírása, ám a tényleges kegyelemdöfést a napló önreflexív, vallomásos tónusának és a beillesztett elbeszélések jóval objektívebb, távolságtartóbb, érzelmileg mégis felkavaró (voltaképp még a tárgyilagosnak tetsző tényrögzítésnél is erőteljesebb emocionális reakciókat kiváltó) hangütésének kontrasztba állítása adja. Magukban a novellákban a stílusminimalizmus számos jegye felfedezhető: a szereplők többnyire félvakon botorkálnak a mindennapok információhiányának útvesztőiben, cselekedeteik sokszor oktalannak (vagyis indokolatlannak) tűnnek, megmagyarázhatatlanok és megmagyarázhatatlanul kegyetlenek és (ön)pusztítóak. A gyakori nézőpontváltások, a többszólamúság ugyanakkor régebbi irányzatok jellegzetességei, ezért még a stílus meghatározásánál is kicsúszik lábunk alól a talaj.
 
A regény (mert másnak végtére is aligha nevezhető e könyv) egészét mégis a művészet és az alkotás (a teremtés) alapvető kérdései határozzák meg, és e problémafelvetés nem korlátozódik szigorúan az irodalomra. Különösen az első novella képző- és filmművészeti utalásai és elmélkedései tágítják a horizontot, de több helyütt találkozhatunk az alkotás anatómiáját boncolgató passzusokkal, áttételesen pedig számos témafej és motívum említése vagy kidolgozása kapcsolható össze az ihlettel és a művészi útkereséssel. És válaszokat egyáltalán nem kapunk, legfeljebb újabb kérdésekkel szembesülünk, de valahol talán pontosan ez az írás lényege és értelme, hiszen ha csupán szórakoztatásra vágynánk, arra ott az esztétikailag legtisztább művészeti ág, a szöveg nélküli zene.
 
Nem feltétlenül könnyű olvasmány tehát az Embert enni, ám Czéh Zoltáné vitathatatlanul újszerű hang a mai magyar irodalomban, mellyel érdemes alaposabban is megismerkedni.