FőképFülszöveg:
Ausztria német megszállása után a nyolcvankét éves Sigmund Freud Londonba emigrál. Magával viszi a feleségét, gyermekeit, a sógornőjét, a kezelőorvosát és annak családját, a két cselédjét és még a kutyáját is - négy idősödő húgát viszont Bécsben hagyja. Közülük a legfiatalabb, az 1867-ben született Adolfine az egyetlen, aki soha nem ment férjhez és gyermeke sem született. Ez a könyv az ő történetét beszéli el, küzdelmes gyermekkorától kezdve a bécsi "Fészek" elmegyógyintézetbe való önkéntes bevonulásán át egészen a gázkamrában lelt haláláig.
A híres testvére árnyékában élő húg sorsán keresztül feltárul előttünk a századfordulós Bécs zárkózott világa a csipkeruháival és fülledt vágyaival, irodalmi szalonjaival és bonctermeivel. Egy város és vele egy civilizáció, mely Adolphine-hoz hasonlóan maga is a fegyelmezett normalitás és a féktelen őrület közötti vékony határmezsgyén táncolva sodródik a végső összeomlás felé.

A fiatal macedón szerző regénye 2010 irodalmi szenzációja volt, mely elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját.
"Minden normális ember ugyanúgy normális, minden őrült a maga módján az."
Goce Szmilevszki 1975-ben született a macedóniai Szkopjében. Tanulmányait szülővárosában, Prágában és a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte. Három regény szerzője, a szkopjei egyetem előadója.

Részlet a regényből:
Egy öregasszony feküdt a szoba sötétjében, és szemét lehunyva legrégebbi emlékei között kutatott. Három emlékképet talált ott: abban az időben, amikor a világ sok dolga az ő számára még névtelen volt, egy fiú éles tárgyat adott a kezébe, és azt mondta: „kés”; abban az időben, amikor még hitt a mesékben, egy hang a madárról suttogott neki, aki csőrével felszakítja a mellkasát és kitépi onnan a szívét; abban az időben, amikor az érintés még többet mondott neki, mint a szavak, egy kéz közelített az arcához, és egy almával megsimogatta azt. A fiú, aki emlékeiben almával simogatja az arcát, aki mesét suttog neki, aki kést ad a kezébe: a bátyja, Sigmund. Az öregasszony, aki emlékezik, én vagyok, Adolfine Freud.
– Adolfine – hallatszott a szoba sötétjében. – Alszol?
– Ébren vagyok – mondtam. Mellettem az ágyban a húgom, Pauline feküdt.
– Hány óra van?
– Éjfél körül.
A húgom minden éjjel felébredt, és ugyanazokkal a szavakkal fogott bele ugyanabba a történetbe:
– Európának leáldozott.
– Európának már sokszor leáldozott.
– Megölnek minket, mint a kutyákat.
– Tudom – mondtam.
– És nem félsz?
Hallgattam.
– Ugyanez volt Berlinben is 1933-ban – folytatta Pauline. Már nem próbáltam félbeszakítani a mondókáját, melyet sokadszorra hallottam. – Mihelyt Adolf Hitler Nemzetiszocialista Pártja hatalomra került, a fiatalok harci zene ütemére kezdtek vonulni az utcákon. Mint ahogy itt vonulnak. Az épületeken horogkeresztes zászlók jelentek meg. Mint ahogy most itt is. A tereken és a parkokban felállított rádiókból és hangszórókból a Führer hangja szólt. Mint most itt. Egy új Németországot ígért. Egy jobb Németországot. Egy tiszta Németországot.
1938-ban jártunk, és három évvel azelőtt a húgom és az egyik nővérem, Pauline és Marie otthagyták Berlint, hogy visszaköltözzenek a házba, ahonnan férjhezmenetelükkor elköltöztek. Pauline majdnem teljesen vak volt, valakinek mindig vele kellett lennie, így hát a nagy szülői ágyban aludt, a mellette lévő helyen pedig Marie vagy én. Felváltva aludtunk vele, mert Pauline minden éjjel felébredt, és aki éppen vele volt a szobában, az alvás nélkül maradt.
– Ugyanúgy lesz itt is – folytatta a nővérem. – És tudod, hogy ott mi történt?
– Tudom – mondtam álmosan. – Már elmondtad.
– Már elmondtam. Egyenruhások törtek be esténként a zsidók házaiba, törtek-zúztak, és felénk hadonászva azt ismételgették: takarodjatok innen. Mindenki, akinek más véleménye volt, mint a Führernek és nyíltan fel is vállalta azt, azonnal és nyom nélkül eltűnt. Úgy hírlett, az új eszmék ellenzőit, melyek alapján az új Németországnak kellett volna felépülnie, táborokba viszik és nehéz fizikai munkára kényszerítik. Kínozzák és megölik őket. Ugyanígy lesz itt is, hidd el nekem.
Hittem neki, de hallgattam, mert minden általam kimondott szó csak további beszédre ösztönözte volna. Néhány héttel azelőtt német katonai egységek vonultak be Ausztriába és új hatalmi rend lépett érvénybe. Megérezve a veszélyt, az öcsénk, Alexander a családjával együtt Svájcba menekült. Egy nappal később a határokat lezárták, és aki el akarta hagyni Ausztriát, annak az újonnan megnyitott Vízumkérő Központhoz kellett fordulnia kilépési engedélyért. Ezrek adták be a vízumkérelmet, de csak néhányan kaptak engedélyt az ország elhagyására.
– Hogyha nem engedik meg, hogy szabadon elutazzunk, biztosan valami tervük van velünk – mondta Pauline. Hallgattam. – Először elvesznek tőlünk mindent, aztán pedig majd árkokat tömnek be velünk.
Néhány nappal azelőtt a másik nővérem, Rosa lakásában egyenruhások jelentek meg, és egy papírt mutattak neki, amelyen az állt, hogy a lakás és a benne lévő tárgyak már nem az ő tulajdonát képezik. – A gyermekeim ágyában most katonatisztek alszanak – mondta Rosa azon a délután, amikor átköltözött a házba, ahol Pauline, Marie és én laktunk. Néhány fényképet hozott magával, meg némi ruhaneműt. Így aztán mi négyen nővérek újra együtt laktunk, mint annak idején, ugyanabban a házban.
– Hallod, amit mondok? Árkokat fognak betömni velünk – mondta Pauline hangosabban.
– Minden éjjel elmondod ugyanezt – válaszoltam.
– És mégsem teszel semmit.
– Mégis mit tehetnék?
– Elmehetnél Sigmundhoz, hogy meggyőzd, kérjen kiutazási vízumot négyünknek.
– És azután hova megyünk?
– New Yorkba – mondta Pauline. New Yorkban lakott a lánya. – Tudod, hogy Beatrice gondoskodik majd rólunk.
Amikor másnap felébredtünk, már dél körül járt; karon fogtam Pauline-t és elindultunk sétálni. Ahogy a járdán lépegettünk, láttam, hogy néhány teherkocsi hajt át az utcán. Megálltak, katonák ugráltak ki belőlük, és feltuszkoltak minket az egyikre, ami tele volt rémült emberekkel.
– A halálba visznek bennünket – mondta a húgom.
– Nem, a parkba visszük magukat, hogy játsszunk egy kicsit – nevetett az egyik katona, aki a kocsin ülőket őrizte. A teherautók körbehajtottak a zsidó negyedben, s csak néha álltak meg, hogy még több ember szállhasson fel rájuk. Aztán tényleg a parkba vittek minket, a Práterbe. Leszállítottak a kocsikról és kényszerítettek, hogy szaladjuk, leguggoljunk, majd felálljunk, ugráljunk, miközben majd’ mindegyikünk öreg, beteg ember volt. Ha valaki elesett a kimerültségtől, oldalba rugdosták. Egész idő alatt fogtam Pauline kezét.
– Legalább a húgomat kíméljék. Vak szegény – fordultam a katonákhoz.
– Vak?! – nevettek. – Hiszen az jó alkalom a még jobb szórakozásra.
Arra kényszerítették, hogy egyedül menjen előre, hátrakötött kezekkel, hogy ne tudja kitapogatni a dolgokat maga előtt. Pauline elindult, s ment is előre, amíg egy fának nem ütközött, és a földre esett. Odaszaladtam hozzá, letérdeltem és letörölgettem a homlokáról az arcára folyó vért. A katonák gondtalanul, édesdeden nevettek; savanyú, kárörvendő volt a nevetésük. Aztán a park széléhez vezettek, és ott sorba állítottak mindannyiunkat, majd ránk szegezték a puskáikat.
– Megfordulni! – mondták.
Megfordultunk, háttal a puskáknak.
– És most: futás hazafelé, ha menteni akarjátok az életeteket! – kiáltotta valamelyik katona, és több száz öreg láb kezdett szaladni; szaladtunk, elestünk, feltápászkodtunk és tovább szaladtunk, közben hallottuk, ahogy a katonák a hátunk mögött gondtalanul, édesdeden nevetnek; kárörvendő volt a nevetésük.
Azt az estét Rosa, Pauline, Marie és én teljes csendben töltöttük. Pauline remegett – talán nem is annyira a saját életét féltette, hanem attól a gondolattól reszketett, hogy soha többé nem látja viszont a hozzá legközelebb álló teremtést, akinek a saját méhéből adott életet. Rosa és Marie gyermekei halottak voltak, az én sosemvolt családomból pedig csak egy kifakult vérfolt maradt az ágyam fölött a falon. Azt mondják, akik utódokat hagynak ezen a világon, nehezebben hagyják el azt – a halál elválasztja egymástól az életet, amelyet kaptak, az élettől, amit adtak. Pauline, megsejtve ezt az elválást, a szoba sarkában ülve reszketett.
Másnap elmentem Sigmundhoz. Péntek délután volt, ezt az időt mindig a dolgozószobájában gyűjtött régiségei rituális tisztogatásával töltötte. El akartam neki mondani, mi történt velem és Pauline-nal előző délután, ő pedig egy újságkivágást mutatott nekem.
– Nézd milyen szöveget írt Thomas Mann – mondta.
– Marie és Pauline egyre jobban félnek – mondtam.
– Félnek… Mitől? – kérdezte, az újságkivágást az asztalon hagyva.
– Azt mondják, itt is ugyanaz fog történni, mint amit Berlinben láttak.
– Amit Berlinben láttak… – elvett az asztalról egy antik csecsebecsét, egy kőmajmot, és egy kicsi kefével tisztogatni kezdte az apró figurát – abból itt semmi sem fog megtörténni.
– Már meg is történt. Gyilkosok járkálnak be a környékbeli lakásokba, megvernek, akit érnek. A múlt héten emberek százai követtek el öngyilkosságot, nem bírván elviselni a rájuk nehezedő nyomást. Elvetemült emberek törtek be a zsidó árvaházba, az ablakokat kitörték, és arra kényszerítették a gyerekeket, hogy átszaladjanak a szilánkokon.
– Arra kényszerítették a gyerekeket, hogy átszaladjanak a szilánkokon… – Sigmund a kőmajom testét tisztogatta a kis kefével. – Ez az egész itt nem fog sokáig tartani.
– Ha nem fog sokáig tartani, akkor miért menekül az országból mindenki, aki kilépő vízumhoz tud jutni? Találkoztál az utcán menekülő emberekkel? Elhagyják az otthonaikat, elmennek örökre – összeszedik a legszükségesebb holmijukat, egy-két bőröndöt, és elutaznak, hogy mentsék az életüket. Azt beszélik, itt is haláltáborokat fognak nyitni. Befolyásos barátaid vannak itt, és az egész világon, el tudják intézni, hogy kapj kilépő vízumot annyi ember számára, ahánynak csak kérsz. Kérj az egész családnak. Fél Bécs kilépő vízumot akar, de nem kaphatnak. Használd ki a baráti kapcsolataidat, hogy elmehessünk innen. – Sigmund az asztalra tette a majmocskát, felvette az Anyaistennő szobrát, és annak meztelen testét kezdte tisztogatni. – Hallod, amit mondok? – kérdeztem száraz, fáradt hangon.
A bátyám rám nézett és azt kérdezte:
– És hová mennétek azután?
– Pauline lányához.
– És mit kezdene Pauline lánya négy öregasszonnyal New Yorkban?
– Akkor próbálj meg legalább Pauline-nak vízumot szerezni. – Az Anyaistennőt szemlélte, nem voltam biztos benne, hogy hallotta, amit mondtam. – Hallod? Senkinek nincs szüksége arra, hogy Rosát, Marie-t vagy engem lásson. De Pauline-nak szüksége van arra, hogy a lányával lehessen. És a lányának is szüksége van rá, hogy az anyjával legyen. Szeretné az anyját biztonságban tudni. Minden nap telefonál, hogy kérjünk meg téged, szerezz az anyjának kilépő vízumot. Hallod, amit mondok, Sigmund?
A bátyám letette az Anyaistennő szobrát az asztalra.
– Akarod, hogy felolvassak egy pár szót Mann írásából? A címe: „Hitler testvér”. Felvette a szöveget az asztalról, és olvasni kezdett. – „Mennyire utálhatja Hitler a pszichoanalízist! Titokban úgy sejtem, az a düh, amellyel Bécs ellen indult, tulajdonképpen az ott élő öreg pszichoanalitikus ellen irányul: mert az az ő igazi és legfőbb ellensége, a filozófus, aki darabokra szedi a neurózist, a téveszmék nagy eloszlatója, aki tudja mi micsoda, és jól ismeri a valódi zsenialitást.” – Aztán a cikket az asztalra téve kijelentette – Micsoda szubtilis iróniával írta ezt meg Mann.
– Abból, amit felolvastál, csak az „öreg pszichoanalitikus” állja meg a helyét. Ezt szubtilis irónia nélkül mondom neked. Az az állítás pedig, hogy te lennél Adolf Hitler legnagyobb ellensége, függetlenül attól, hogy ironikusan jelentik ki, közönséges ostobaságnak hangzik. Jól tudod, hogy Ausztria megszállásának oka annak a nagy hadjáratnak a kezdete, amelyet Hitler talált ki, s amelynek a célja a világ meghódítása. Hogy aztán kiirthasson belőle mindenkit, aki nem az árja fajhoz tartozik. Ezt mindenki tudja: te is, Mann is, még én, nyomorult öregasszony is tudom ezt!
– Nem kell aggódnod. Hitler ambíciói nem válhatnak valóra. Néhány nap múlva  Franciaország és Nagy-Britannia kényszeríteni fogja, hogy vonuljon vissza Ausztriából, aztán pedig Németországban is vereséget szenved majd. Ott maguk a németek fogják legyőzni; a támogatás, amit most nyújtanak Hitlernek, csak tudatuk ideiglenes elködösülése.
– Ez az elködösülés már évek óta tart.
– Úgy van, évek óta tart. De egyszer véget ér. A németeket most sötét erők vezetik, de valahol mélyen él bennük az a lélek, amelynek szellemében én is felnőttem. E nép őrültsége nem tarthat örökké.
– Épp elég hosszú ideig fog tartani – mondtam.
A bátyám már gyerekkorában is lelkesedett a német lélekért, s már akkor minket, a testvéreit is erre tanított. Azt hangoztatta, hogy a német nyelv az egyetlen, amely az emberi gondolat legfennköltebb eszméit képes teljes mértékben kifejezni, átadta nekünk a német művészet iránti szeretetét, arra tanított minket, hogy legyünk büszkék rá, hogy bár vér szerint zsidók vagyunk, akik osztrák földön élnek, mégis a német kultúra részesei vagyunk. Most pedig, amikor már évek óta a német lélek szétesését figyelte, s hogy annak legfontosabb gyümölcsein hogyan tapodnak maguk a németek, állandóan azt ismételgette, mintha csak saját magát akarta volna meggyőzni, hogy ez az őrület csak rövid ideig fog tartani, s a német lélek ismét teljes fényében ragyog majd fel.
Attól a naptól fogva, akárhányszor próbáltuk felhívni Sigmundot, mindig azt a választ kaptuk, hogy nincs otthon, hogy sok dolga van a rendelőjében, vagy hogy nincs jól, és nem tud a telefonhoz jönni. Kérdeztük, hogy beadja-e a vízumkérelmeket, de a lánya Anna,  a felesége Martha és annak a húga, Mina azt felelték, semmit sem tudnak ezzel kapcsolatban. Egy egész hónap telt el úgy, hogy nem láttuk a bátyánkat. Május 6-án, a 82. születésnapján, elhatároztam, hogy elmegyek hozzá Pauline-val. Szerény ajándékot vittünk, egy könyvet, amiről úgy gondoltuk, tetszeni fog neki, így indultunk el a Berggasse 19-be.

A Kiadó engedélyével.