FőképFülszöveg:
Ki ne szeretné tudni, mi jár a macskák fejében? Hogyan szeretnek, veszekednek vagy beszélgetnek egymással, és főleg mit gondolnak rólunk, emberekről? Oya Baydar varázslatos regénye az ő világukba nyújt bepillantást egy maroknyi macska történetén keresztül, akik a gazdáik ruháiba rejtett "szagleveleken" keresztül tartják egymással a kapcsolatot. Megbeszélnivaló pedig bőven akad, hiszen gazdáik az 1980-as katonai puccs után Nyugat-Európába menekült baloldali török értelmiségiek, akik a 90-es évek elején tehetetlenül nézik a szocializmus bukását, átértékelve mindazt, amiben fiatalon annyira hittek. Sokan az új Törökországba való hazatérésen töprengenek, és persze azon, hogy új életükbe magukkal vigyék-e a macskáikat...

Oya Baydar 1940-ben született Isztambulban. Fiatal korától kezdve résztvevője a törökországi munkásmozgalomnak, egyetemfoglalásoknak és tüntetéseknek. Az 1980-as katonai puccs idején Németországba szökik, ahol tizenkét éves kinttartózkodása során közeli tanúja lesz a szocialista rendszerek összeomlásának. 1992-ben tér vissza Törökországba, ahol továbbra is aktív politikai szerepet vállal. Öt regény, egy elbeszéléskötet és számos újságcikk szerzője, Törökország egyik legnépszerűbb és legelismertebb írója.

Részlet a regényből:
Nina éjfeketén nyújtózva rózsaszínűt ásított. Mélyen beszívta az egész testét körülvevő langyos és békés levegőt, a konyha felől érkező étvágygerjesztő szagokat, a hal, a fokhagyma, a petrezselyem és az olvasztott vaj illatát. Menjen ki? Nem, nem… Ez még nem az evés ideje, azt pedig nem szereti az asszonya, ha főzés közben a lába körül tekereg. Egy tehetséges, de kissé már fáradt balerina kecsességével átfordult a jobb oldalára, és újra összegömbölyödött a párnáján. Háta fölött, leheletnyi borzongást okozva egy légy repült el, de ő meg sem mozdult. Jobban esett lusta kényelemben elnyúlva élvezni a rózsaszínű orrlyukai felé szállingózó illatokat, amelyek arról árulkodtak, hogy hamarosan vendég érkezik. A vendég új szagokat, másfajta simogatást, másféle vibrálást, némi változást és egy kis izgalmat hozhat megszokott, egyhangú életébe… Talán hírt vagy levelet is Piszkostól, Éjjeltől, Artúrtól, Cirmostól, Patyolattól vagy Cicustól…
Olykor feltámadt benne a gyanú, hogy gazdája ismeri a nagy macskatitkot.
– Érzi a macskád szagát! mondta nem egyszer, ha Nina körülsündörögte a vendég lábát, majd az ölébe ugrott. Egyszer meg, amikor végigszaglászta Artúr gazdájának nadrágszárát, s a cipőjét kezdte nyalogatni, képes volt azt mondani, hogy „bizonyára szerelmes levelet küldött neki Artúr”… Odavetett megjegyzés volt csak, Nina mégis úgy érezte, hogy fény derült a macskák titkára, ezért gyorsan elhúzódott onnan, kivárta az éjszakát, és csak akkor olvasta el Artúr levelét, amikor a férfi már kibújt a cipőből. Miután mindenki aludni tért, nyugodtan elolvashatta a vérét újra megpezsdítő, már elfeledettnek hitt vágyakat élesztő bolond szerelmes leveleket. „Szegény Artúr” gondolta „reménytelen, mert kielégíthetetlen, ezért szinte ijesztő a szerelme… A fiatal, rendkívül vonzó és erős Artúrt alig egyéves korában megoperálták, akárcsak engem, de én hároméves koromig élvezhettem a szerelmet… Ivartalanított macskák vagyunk. Milyen félelmetes szó, milyen égbekiáltó igazságtalanság!”
Hangok hallatszottak az ajtó felől… Nyugtalanító, borzongató vibrálás támadt a levegőben, amihez félelemszag társult. Égnek állt a szőre. Mintha elektromos áram futott volna végig a testén a bajuszától egészen a farkáig. Megfeszített íjként pattanásig feszült a teste, minden érzékszerve résen állt: mozdulatlanul és hang nélkül várakozott. Azután, ezúttal a farka végétől kezdődően hullámokban szaladt végig szőrszálai tövén a megkönnyebbülés… Szerencsére csak annyi történt, hogy a vendég érkezésekor néhány másodpercre kinyíló ajtón betolakodott a kutyaszag. Maga is tisztában volt azzal, hogy ama szörnyűséges eset óta túlságosan ijedőssé és félénkké vált. „Pszichológusra van szükségem? Divat mostanság. Az emberek mondvacsinált okokkal is pszichológushoz viszik a macskájukat. Ki tudja miért, az én asszonyom sem az emberpszichológusokat, sem az állatpszichológusokat nem kedveli. »Mások ostobaságából húznak hasznot« szokta mondani.”
Nina az ijedtség múltával kellemes ernyedtségnek adta át magát, fekvőhelyéről félig nyitott szemmel figyelte csak a belépő vendéget, egy választékosan öltözött, magas, középkorú férfit.
Igen, ahogy látod, van egy fekete cicánk. Sokáig kitartottunk amellett, hogy nem tartunk állatot. A macska megtelepedettséget jelent. De miután láttuk, hogy mennyire aggódik miatta a barátunk, aki a betegsége miatt kénytelen volt hazatérni, nem volt mit tennünk, befogadtuk. A neve? Nina. De nem mi…
Nina nagyot ásított. Megint ugyanaz a nóta. Ezerszer hallotta már, kívülről tudja, amit a gazdája minden újonnan érkezőnek elmesél. Halkan dorombolta vele együtt:
Nem mi neveztük el. Nem is nagyon szeretjük a nevét. Mifelénk Cirmosnak, Veresnek, Feketének, Kormosnak hívják a macskákat. Mi Parázsnak neveztük volna. Még csak nem is a barátunk, hanem a legelső gazdái adták neki a Nina nevet…
„Miau! Szóról szóra!” nyávogott hangos megelégedéssel Nina: lám, már egyetlen hiba nélkül el tudja ismételni az alapjában véve fölösleges bocsánatkérő szöveget. „Néha már úgy érzem, hogy különleges érzelmi összhang, valami különös kommunikáció működik a gazdám és köztem!”
Csak azt nem értette, hogy mi szégyellni való van a Nina névben. Közönséges macskanév… Igaz, érezhető benne valami európaiságra, valami hasonulásra való törekvés, de hiszen sokkal fontosabbak a macska tulajdonságai: személyisége, esze, mozdulatainak kecsessége, szeszélyei és függetlensége! Hallott például egy macskáról, akit különös módon Proletárnak hívtak, pedig a munkáját tekintve inkább kiskereskedő volt, mint proletár. Valódi állást töltött be: egy bevásárlóközpont legforgalmasabb helyén, közvetlenül a fényt, színeket, eleganciát és gazdagságot sugárzó kirakat előtt ült a járdára terített rongyokon, és az üzlet nyitásától záróráig együtt koldult a gazdájával. Egy macska számára nem túlságosan fárasztó, és talán nem is unalmas munka. Nem kellett mást csinálnia, csak aludni, lustálkodni, nyalogatni magát. Egy szakadt karton volt előttük: „A macskám és én éhesek vagyunk. Kérjük, segítsenek!” Proletár valójában nem tűnt túl éhesnek, sőt az egészségtelen táplálkozás és életmód miatt el is hízott. „Nem volt nehéz munkája, de a mindennapos ide-oda utazás kifárasztja a macskákat” – gondolta Nina. „Mi nem szeretjük a járműveket. Még a legkényelmesebb autóban is kínszenvedés az utazás, mert felfordul a gyomrunk.”
Megint Proletárra gondolt. Gazdasszonya mesélte egyszer, hogy egy szombati napon, záróra után egy metróállomásnál látta.
Az állomás egyik padján ült a gazdája mellett, és az egész napi munkában megfáradt munkás jóleső nyugalmával nyalogatta magát mesélte. Egy nap azonban rossz hírt hozott.
A koldusnak már nincs macskája. Többször is jártam a bevásárlóközpontnál. A koldus ott van a helyén, de a macska nincs vele. Meghalt vagy megszökött, ki tudja?
Bár személyesen nem ismerte, Nina furcsa ürességet érzett. Örült, hogy neki magának nem kellett dolgoznia. Miközben azon törte a fejét, hogy vajon mit árult, vagy mit termelt Proletár, rájött, hogy igen fontos dolgot nyújtott az emberek számára, ami talán a legfőbb oka annak, hogy kutyát, macskát tartanak. A szánalmat, vagyis a saját fensőbbségük tudatát és azt a jóleső érzést, hogy segítenek az állatokon. Ráadásul ezzel még függő helyzetbe is hozzák őket.
Boldog volt, hogy nem kell minden nap felkelnie és munkába mennie, hogy nem kell éheznie, s hogy hibátlanul végig tudta mondani gazdájának magyarázatát a nevére vonatkozólag; a meleg szoba és az otthon megszokottságának örömével kényelmesen felállt, nyújtózkodott a párnáján, nagyot ásított, azután hosszú, doromboló hangot hallatott. Lassan az utca és a szabadság illatait hordozó barna cipők és a jó minőségű angol szövetből készült nadrágszárak felé somfordált. Jóleső érzéssel tapasztalta, hogy a férfi alig észrevehetően hátrahőköl. „Úgy látszik, undorodik, vagy talán fél is a macskáktól. Ki kell használni az alkalmat, amely kimozdít a mindennapok egyhangúságából. »Mir, mir, mirrr, mirrr.« Úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy nem kér belőlem. Nem tartozik a gyakran idelátogató barátok közé, tehát szégyellne szólni, hogy »Vidd innen ezt a macskát!« Az emberek nehezen vallják be, ha nem szeretnek bennünket, vagy ha félnek tőlünk.”
Mielőtt a férfi leülhetett volna, egy ugrással a vendégek számára fenntartott karosszékben termett. A szoba legszebb helyéről gondosan válogatott festményekre és dísztárgyakra, a sarok zöld növényeire, az ablakon keresztül pedig vékony fenyő- és nyárfaágakra lehetett látni. Szerette ezt a játékot. Asszonya ilyenkor mindig izgatottan az ölébe kapja, és a szokott kedves szavakkal dorgálja.
A férfi némi undorral ül le a macska helyére… „Miau… éppen a kedvemre való, szép és izgalmas ez a nap…”
Előbb ismerted meg Nina lányát, mint őt magát.
Gazdájának komoly a hangja, mint aki nagyon fontosat és nagyon meglepőt akar közölni. Miért nem veszik észre az emberek, hogy mások számára nem olyan érdekesek a gyerekeik meg a cicáik?
A vendég kénytelen-kelletlen leült a fotelbe, ahol ő testének melegén kívül a szőrszálait is otthagyta, s közben közömbösen kérdezte:
Hol láttam volna?
Otthon… A közös barátainknál.
Ó, igen, a múlt héten jártam náluk. Van egy szürke-fehér semmi kis macskájuk. Egyáltalán nem hasonlít erre. Ez igazán szép állat.
„Na tessék, a macskáktól idegenkedő ember udvariatlansága. »Mirrr.« Nem vagyok én »ez«! Majd bebizonyítom neki!”
Igen! Szürke és fehér, Piszkosnak hívják. Csúnyácska, de akik látták, mind áradoznak, hogy milyen kedves és játékos. Egy másik barátunk, miután látta, egy hétig rá se tudott nézni a saját macskájára. Pedig eredetileg kiszúrás volt, hogy rájuk sóztuk azt a cicát…
„Ó, ó, miau, miau… Most meg ez a história következik…” Nina már azt fontolgatta, hogy kiszökik a házból, annyira elege volt a százszor hallott, unalmas történetekből. „Nincs más dolguk az embereknek, mint hogy macskákról pletykáljanak?” Hirtelen azonban beleborzongott a felismerésbe, hogy nem érzékelte azonnal a neki szóló szagot. „Hogy történhetett? Megöregedtem volna? A bajuszom, a szemöldököm, a szőreim, a fülem és az orrom mind elveszítették érzékenységüket? Az óta a nyomorult operáció óta nem vagyok a régi… Hogy is nem vettem észre? Hát persze, ott a levél a férfi finom bőrből készült drága cipőjében…” Most már nem játékból vagy bosszantásból, hanem valódi érdeklődéssel dörgölődzött a vendéghez. „Milyen figyelmetlen vagyok! Itt a levél. Nem is olyan régi: a múlt héten íródott. Az írás, vagyis a szag még nem halványult el. Végre, hónapok múltán hír érkezett Piszkostól!”
Az idegen lábához feküdt, és orrlyukait tágra nyitva türelmetlenül, halk dorombolással olvasta a levelet. Lánya a szokott könnyed, tréfás, olykor kissé szemtelen hangon, de mindig kedves és okos stílusban írt:
„Eljött a szerelem hónapja. Az idő itt is hűvös, de a tengerre néző lankákon már virágzik a szilva és a cseresznye. Nem nagyon maradok meg a házban, még ebédelni se megyek mindig haza. Hogy úgy mondjam, a szerelemtől nem marad rá idő. »Négy napja nem vagy sehol, te ribanc!« szidott az asszonyom a minap, és csak akkor jöttem rá, hogy négy napig eszembe se jutott, hogy enni vagy inni kellene. Ki szeretném élvezni a szerelem hónapját, egyetlen percét sem akarom elmulasztani. Naponta legalább háromszor-négyszer szerelmeskedem.”
Nina abbahagyta az olvasást, és nagyot sóhajtott. A múltba süllyedt, soha vissza nem térő, soha többé át nem élhető érzések után hideg üresség maradt benne, a belsejéből kiinduló, a füléig, a bajsza hegyéig érő hihetetlen forróság egyre halványuló emléke… Háta felpúposodott, szőre az égnek állt. „Csak nem irigylem? Bizonyára túloz! Naponta három-négy szerelmeskedés, ugyan… Kedves kis fantaszta ez a Piszkos… Itt ilyesmi el sem képelhető.” Ő annak idején, amikor még az operáció előtt ki-kiszökött az utcára, néha napokig kószált, amíg nem hogy három-négy pompás kandúrt egyetlen valamirevaló hímet talált.
„Ez az ország egészen más – folytatta Piszkos. Orromban a reggeli szél hozta sós tengerillat, a tengerhez lefutó domboldalak, pompásan illatozó macskagyökér-füvek, házi és mezei egerek, napsugár, amely már most is finoman melengeti a cicahátakat és a sok száz, talán sok ezer macska az utcán valóságos szerelmi paradicsom. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a kandúrok nincsenek ivartalanítva. Ám ennek a paradicsomnak persze van árnyoldala is: mindenek előtt a kutyák sokasága. Az utcák teli vannak kóbor kutyákkal. Azután a macskák körében tapasztalható szegénység és éhezés, a macskakölykök között a rendkívül magas halandóság. Az emberek egy része, mondhatni a nagyobbik része osztozik a macskák nehéz sorsában. Úgy látom, az emberek nincstelensége egyenesen összefügg a macskák szociális helyzetével. Jut eszembe, a környékünkön alapított Szabad Macskák Társadalmi Helyzetét Jobbító Társaság felkért, hogy a jövő héten tartsak náluk előadást. A téma: a macskák helyzete a fejlett európai országokban. Gondolhatod, hogy elég tájékozott vagyok ebben az ügyben. Nem számítva azokat a helyeket, ahol az utazások során egy-egy éjszakára megálltunk, öt különböző európai országban éltem, s tettem megfigyeléseket. Itt sokat látott, tapasztalt, bölcs macskának számítok. Érzékelem, hogy tisztelnek. Igaz, azt is észrevettem, hogy ez a tisztelet távol tart tőlem néhány olyan kandúrt, akik pedig tetszenek nekem. Azt hiszik talán, hogy nem tartom magamhoz méltónak őket. Már nem is használok bolha-nyakörvet, hogy ne tartsanak idegennek, és ne lássanak magasabb rendűnek. Nem bújok már a gazdám ölébe, hogy a szőröm ne igya be a parfüm illatát. Hetedhét határba bujdosom, ha megérzem, hogy macskapúderrel akarnak beszórni. Sőt, hiszed-e, nem eszem a kedvenc európai dobozos macskaeledeleimből sem, nehogy megérezzék rajtam a drága ételek szagát.”
„A lányom még sokra viszi” dorombolt elégedetten Nina. Nem törődve a vendég ideges lábdobogásával, orrát újra és újra a cipőjéhez nyomta, hogy bajuszvégeivel tovább olvashassa a levelet. Asszonya még mindig mesélt:
Nina kétéves korában került hozzánk. Azelőtt soha nem járt az utcán, kimondott házi cica volt. Mi vagyunk a harmadik gazdái. Fiatal volt még, és vágyott kifelé. Nyávogott, a földön hentergett, furcsán dörgölődzött a férfi vendégekhez, szinte pornografikus jeleneteket adott elő. Nem tudtuk már nézni, annyira sajnáltuk. Hadd menjen, élje a saját életét, mondtuk, és kitettük a kapu elé. Ha hiszed, ha nem, két hétig a színét se láttuk. Már azt hittük, hogy elveszett vagy ellopták. Itt nincs annyi macska az utcán, mint otthon. Féltünk, hogy valaki meglátta és magával vitte, de két hét múltán rémes állapotban ugyan, lefogyva, kosztól ragadó bundában, de mégiscsak előkerült. Természetesen hasasan…
Nina azon kapta magát, hogy a gondolatai elkalandoznak. Abbahagyta a levélolvasást, és elnyúlt a vendég cipői mellett. A férfi nem mozdult, tehát már megszokta a jelenlétét. „Öt emberesztendővel ezelőtt volt” gondolta Nina. Milyen gyorsan múlik az idő. Mintha tegnap történt volna, olyan világosan emlékezett arra, amikor asszonya gyöngéden magához ölelte, kivitte a kapu elé, majd félig aggódva, félig tréfásan, de sok-sok szeretettel így szólt:
Menj, ha annyira akarsz. Jól szaglássz körül, hogy aztán haza is találj!
Emlékezett a szabadság szédítő illataira és arra, milyen részeg örömmel ugrott át az egymás mellett sorakozó házak alacsony kerítésein; élénken emlékezett az előtte feltáruló világra, az egész testét átjáró különös vágyra és a borzongató félelemre. „Milyen fiatal voltam és milyen tapasztalatlan! Kerestem valamit, de magam sem tudtam, hogy mit. Ellenállhatatlan vágy volt bennem, de nem tudtam, hogy mire vágyom…”
Aztán egy ismerősnek tűnő illat, egy fojtott, mély nyávogó hang… Parszifál volt az első férfi az életében. Az első szenvedélyes vágy, az első szerelem, az első tűz, amely egész testét átjárta és persze az első szerelem okozta fájdalom.

A Kiadó engedélyével.