Főkép

Mikor először belelapoztam a Végzetes szövetség regénybe, vegyes érzések kerülgettek. Egyrészt nagyon kíváncsi voltam, hiszen Star Wars mércével mérve a The Old Republic, vagyis a Régi Köztársaság fennállásának időszaka egy lehetőségekben gazdag és izgalmas kor, melyben kellő írói ambícióval nagyszerű könyvek születhetnek – elég, ha a Darth Bane-trilógiát említem, amely az egyik legjobb általam ismert sorozattá nőtte ki magát. Másrészt viszont kicsit féltem is, hiszen Sean Williams előző műve, a Tomboló erő számomra elég komoly csalódás volt, köszönhetően a karakterábrázolás és az átgondolt történet hiányának. Szerencsére végül a Végzetes szövetség azt nyújtotta, amit egy klasszikus Star Wars-regénytől elvárnék: rengeteg szórakoztató pillanatot, látványos űrcsatákat, feszült kalandokat és érdekes szereplőket.
 
A Coruscanti Egyezmény megkötése után fegyverszünet uralkodik a Galaxisban, de a két szembenálló hatalom, a Sith-ek által uralt Birodalom, illetve a Jedikkel erősített Köztársaság továbbra sem tétlenkedik. Mikor mind a ketten tudomást szereznek egy fontosnak ígérkező hutt-árverésről, ügynököket és követeket küldenek, hogy azok felderíthessék az elárverezendő tárgyak értékét. A Hutta bolygóra érkezik Eldon Ax, egy Sith-tanítvány, aki még maga sem tudja, hogy a múltja milyen szorosan kötődik a kincshez – ellenfele Shigar Konshi, a Jedi-padavan lesz, akit elkísér egy hadseregből kilépett fiatal hölgy, illetve egy Köztársaság magasabb hivatalaiba beépülő birodalmi ügynök is. Azonban amikor rádöbbennek, hogy a kincs milyen jelentőséggel bír, kénytelenek szövetséget kötni a Galaxis elpusztítását fenyegető legyőzhetetlennek látszó erővel szemben.
 
Sean Williams megpróbálkozott egy sok szereplőt mozgató, az átlagosnál komplexebb cselekménnyel rendelkező regény írásával, s szerencsére kifejezetten szórakoztató lett a végeredmény. Hogy azért-e, mert nem volt annyira megkötve a keze és jobban ki tudott bontakozni egy viszonylag feltérképezetlen környezetben, azt nem tudom – ám nem is számít, mi csak örülhetünk neki. Ugyan a közel ötszáz oldal során érezhetően a nem olyan rég megjelent, The Old Republic címet viselő számítógépes játék világát akarja bemutatni számunkra, mégsem válik játékszerűen súlytalanná a történet, inkább csak a korszak hangulata és jellemző alakjai (a nagyszámú Sith-rend, a velük háborúzó Jedik, s ezt a harcot kihasználó harmadik felek) kerülnek közelebb hozzánk.
 
Az eltérő karakterek nézőpontjai kellemes változatosságot biztosítanak a cselekmény folyamán, hiszen az említett két Rend képviselőjén kívül akad még titokzatos csempész, rejtélyes fejvadász, kettősügynök és volt-katona is a figurák között, így az események egyik aspektusa sem válik unalmassá. Az egyébként szimpatikus szereplők talán nem kaptak olyan mély jellemrajzot, de eléggé megismertük a személyiségüket ahhoz, hogy reakcióikat és érzelmeiket megértsük, s a kötelező jellemfejlődés se tűnjön erőltetettnek. A szerelmi szál elég vázlatosra sikerült, bár személy szerint nem is nagyon hiányoltam, a karakterek (főleg a Jedi-padavan, két kísérője, illetve a Sith-tanítvány) közti érzések leírása viszont hagyott némi kívánnivalót maga után.
 
A cselekmény lényegesen kevesebb problémával küzd, gyakorlatilag hiba nélkül megfelel a hasonló regényekkel szemben támasztott elvárásaimnak, hiszen egymást váltják az izgalmas összecsapások, a látványos és grandiózus űrcsaták, miközben lassan (talán egy kicsit túl lassú tempóban is) bontakozik ki a játszma igazi tétje, s egyre jobban megismerjük a résztvevő hatalmakat, akik tartogatnak a fejezetek során néhány meglepetést is. Nem tűnt logikátlannak, az esetlegesen furcsának tűnő pillanatokat is kellően megindokolta – ezt is csupán a Tomboló erő kérdéses színvonalú története után érzem kiemelendőnek. A magyar kiadás is hasonlóan problémamentes, Szente Mihály fordítása szokás szerint kellemesen olvasmányos és gördülékeny volt.
 
Összességében kicsit meglepetés számomra, de a Végzetes szövetség élvezetes és szórakoztató regény. Nem hiányoznak belőle a klasszikus űroperás momentumok, a fénykardpárbajokkal és űrrepülőkkel tarkított, kalandos események sem, bár emellett jut elég idő a karakterek ábrázolására és a hangulat megteremtésére is – emiatt mindenképpen csak ajánlani tudom a Star Wars univerzum iránt érdeklődőknek. A The Old Republic könyvsorozat következő megjelent részét (ami ugyan kronológiailag korábban játszódik, mint a nyitány) már Paul S. Kemp írta, akitől eddig csak remek műveket olvastam, úgyhogy arra is kíváncsi vagyok, remélem, nem fog csalódást okozni.