FőképBevallom őszintén, hogy korábban, a Gályák Imbrium tengerén elolvasása előtt még csak nem is hallottam az 1996-ban, tragikusan fiatalon elhunyt, felvidéki születésű Talamon Alfonzról. Ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, mivel a szerző csak három kötetet jelentetett meg haláláig, és ezen kívül is csak egy befejezetlen, posztumusz regényét adták ki Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából címmel. A műveket a kritikusok igen nagyra értékelték, ám a széles olvasóközönséghez nem jutottak el.

Az igen karcsú, alig 180 oldalas Gályák Imbrium tengerén korántsem könnyű olvasmány. A gyanútlan olvasó könnyen elveszhet a bekezdések nélkül, sokszor oldalakon keresztül hömpölygő, nyelvileg igen gazdag óriásmondatok szövevényében, és még azt sem tudja pontosan, hogy mi történik a valóságban és mi az álomban. A történet elején a főszereplő, B. B. hosszasan nézi az ingaórát, és azon elmélkedik, hogy miért is nem álmodik mostanában. Majd felébred az álmából. Aztán folytatódik a cselekmény, majd újra felébred. Tulajdonképpen egészen a 27. oldalig nem is tudjuk, hogy egyáltalán történt-e valami, vagy álom volt az egész. Itt kapja meg B. B. a behívóját egy titokzatos katonai büntetőtelepre. Nem érti, hogy mivel, milyen bűnével szolgált rá erre, és elindul a város közepén terpeszkedő katonai parancsnokságra, hogy magyarázatot leljen, pontosabban, hogy kiderüljön: ez az egész voltaképp csak egy rossz álom, és neki nem kell bűnhődnie egy olyan cselekményért, amit valószínűleg el sem követett.

Talán ennyiből is kitűnik, hogy mind a cselekmény, mind a hangulat nagyban hasonlít Franz Kafka Perére és B. B. egyértelműen párhuzamba állítható Jozef K-val. Mindketten szinte identitás nélküliek, képtelenek kiállni önmagukért és egyre jobban bedarálja őket egy fenyegető, idegen hatalom, ami eluralja a világukat. B. B. annyiban azonban mindenképpen különbözik Kafka hősétől, hogy neki igen élénk fantáziája van, és ha máshová nem is, de ide legalább el tud menekülni a külvilág fenyegetése elől. A regényre a szürrealizmuson kívül leginkább a groteszk jellemző. Groteszkek a figurák, groteszk a város és legfőképpen groteszk maga a katonai hivatal is. A szöveg folyamatosan a valóság és valami valóságon túli dolog között lebeg, még B. B., a főhős sem tudja mindig, hogy mikor álmodik, és mikor van ébren. A két állapot folyton egymásba csúszik.

Ritka az olyan írás, ami szinte pontos leképzése annak, amit a szöveg megjelenít: Talamon indázó mondatszörnyei, végtelen alá- és mellérendelései, apró megfigyelései, gazdag leírásai, a kezünkkel tapintható valósággá változtatják a kisregényben megjelenített, még talán Ariadné mesebeli fonalával felfegyverkezve sem legyőzhető, mindenen és mindenkin eluralkodó, áthatolhatatlan hivatali labirintust és a pókhálószerű utcákkal teleszőtt, valahol a megismerhetőség és az örök megismerhetetlenség határán lebegő várost is. Ebben az értelemben még ehhez a könyvhöz hasonló a Súlyszivárvány Thomas Pynchontól, vagy a House of Leaves Mark Z. Danielewskitől. Biztos vagyok benne, hogy ha Talamon nem hal meg 30 évesen egy autóbalesetben, még sok nagyszerű kötettel gazdagította volna a magyar irodalmat, de sajnos abban is, hogy a kötetei nem lesznek népszerűek a nagyközönség körében és megmaradnak annak, amik most: egy ismeretlen, ámde kiváló író majdnem elfeledett remekműveinek.