Főkép

Egy időben rengeteg lánclevelet kaptam e-mailben és közösségi portálokon is (amit aztán felváltottak a közönséges posztok), melyekben a teljesebb élet mibenlétét illető tanácsokkal bombáztak. Szinte mindegyik lényege valami olyasmi volt, hogy ne hajszoljuk folyton a pénzt, próbáljuk élvezni az életet, vegyük észre magunk körül a világot, ne nézzünk le másokat, és mindenekelőtt töltsünk el minél több időt szeretteinkkel. Általában felbosszantott, hogy olyasmit próbálnak rácsodálkozást színlelve (vagy, rosszabb esetben, valóban rácsodálkozva) előadni nekem, ami amúgy teljességgel természetes, épp ezért feleslegesnek tűnik hirdetni vagy tanítani.
 
Ha ellenben mindezt a mese, a film vagy a musical cukormázával vonják be, valahogy mégis fogyaszthatóvá válik, és nem feltétlenül émelygünk tőle, legalábbis nem annyira, mint ha az üzenetet kinyilatkoztatásszerű idézetek formájában tálalnák elénk. A Pamela Lyndon Travers A csudálatos Mary című regénye alapján készült Disney-film és Cameron Mackintosh Broadway-adaptációja tipikus megtestesülései a kedvesen melodramatikus, előre tudhatóan boldog befejezéssel záródó és leplezetlenül tanító jellegű zenés játékoknak, melyek szemtelenül szentimentális történetük és felháborítóan fülbemászó melódiáik ellenére nem riasztóak, sőt, az egész család együtt élvezheti azokat, a gyermekekre pedig jó eséllyel valóban építő hatással lehetnek. Közben persze valamennyire el kell vonatkoztatnunk a valóságtól, hiszen mindez csupa illúzió és hamis vágybeteljesítés, mint ahogy a Mary Poppinsszal film formájában egyidős My Fair Lady is (az információért Bárány Ferencet illeti köszönet), de tudjuk: a musical eleve a lehető legtávolabb esik a brechti színház ideájától.
 
Mi sem igazolhatná ezt jobban, mint a Madách Színház új produkciója Szirtes Tamás látványos, minden részletre kiterjedően kidolgozott rendezésében. Azt hiszem, rengeteget elmond a darabról az a tény, hogy a trükkökhöz, melyeket az ifjabb nézők időnként szó szerint szájtátva, de legalábbis elkerekedett szemekkel bámultak, Szemerey László bűvész szakavatott segítségét kérték, Rózsa István díszletei pedig szinte állandó mozgásban tartják a színpadot, legalábbis egyetlen percre sem érezhetjük azt, hogy leülne a darab, benne kínos üresjáratokat kellene kitölteni. Ehhez, igaz, hozzájárult az is, hogy a rendező – ha nem is szigorúan, de észlelhetően – ragaszkodott a „minden percre egy poén” elvéhez, így kiváló, időnként pazarul eltalált rímeket használó fordításában Bárány Ferenc az angol eredeti semleges szöveghelyeire is egy-egy szóviccet illesztett; ezért jellegét és minőségét tekintve a magyar változat a Flintstone család Romhányi József-féle szinkronjára emlékeztet.
 
A legalább kettős, a főbb szerepekben pedig triplázott szereposztás azt is lehetővé teszi, hogy több nagyszerű színész is kibontakoztathassa énekesi, táncosi, valamint – magától értetődően – jellemformáló képességeit. Jómagam a tényleges bemutatót láttam, és panaszra semmi okom nem lehetett. Mahó Andrea nemcsak énekesként bizonyított, de úgy érezhettük, hogy Mary Poppins szerepét mintha egyenesen rá szabták volna. (Ugyanakkor beszámolókból tudom, hogy Polyák Lilla és Oroszlán Szonja sem vallott szégyent a szerepben, sőt, egyenesen brillíroztak Mary Poppinsként – ám ez lényegében mindegyik szereposztás minden tagjáról elmondható.) Szerednyey Béla ugyanilyen meggyőzően alakította a gyerekkorában felesleges szigorral nevelt, lelkében mégsem megcsontosodott nyárspolgárt, míg Szente Vajk a tőle megszokott, elképesztően magas színvonalon énekelt, táncolt és komédiázott Bertiként.
 
Meghatározóak viszont a darabban a gyerekek is. Hajdu Virág rengeteg bájjal és talentummal formálta meg Jane Bankst, míg a kis Michael szerepében széles gesztusaival és fergeteges temperamentumával Berecz Kristóf Uwe remekelt. Ám még az epizódszerepekben is egészen fantasztikus teljesítményeket láthatunk. Hűvösvölgyi Ildikónak például pár mondattal sikerült megmutatnia, hogyan kell uralni a színpadot, az Andrew kisasszonyt, a Kanalas Rémet alakító Sáfár Mónika ugyanakkor valódi operaénekesi hangképzéssel és döbbenetes, faarcú humorral kápráztatta el a közönséget. Mindehhez rengeteget hozzátett még a színház nagyszerű tánckara és a Kocsák Tibor dirigálta zenekar, így nem csoda, hogy nem maradt el a hatalmas siker (habár álló ováció majd csak a második előadás végén jutalmazta a részvevőket).
 
Nem akarok túlzásokba esni, de nehezen elképzelhető, hogy a világ bármely színpadán ennél látványosabb, önfeledtebben szórakoztató és általában véve színvonalasabb előadást láthatnánk, ezért mindenképp érdemes megnézni a Madách produkcióját, ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink ne csak a televízióban vagy videojátékokba merülve lássanak csodát. Ráadásul a darabban felvetett kérdések ma sajnos ismét sokkal aktuálisabbak, mint akár néhány évvel ezelőtt voltak. Rosszabbá garantáltan senki sem válik majd attól, ha pár órára Mary Poppins világában él, és megtanulja, hogy szeretettel, vagyis „egy kis mézzel” még a legkeserűbb orvosság is könnyebben lecsúszik, és a sikeres nevelés sem feltétlenül merevség és szigor kérdése, az ember és eredményeinek értéke pedig nem kizárólag pénzben mérhető. De a mese tanulságát inkább mindenki vonja le maga, és ehhez mindenekelőtt élvezze a Madách Színház társulatának valóban kizárólag szuperlatívuszokkal jellemezhető produkcióját.