FőképFülszöveg:
"Az okos ember kérdőjelek között él, aki viszont csodálattal és áhítattal éli az életét, az csak a felkiáltójelet ismeri." (Osho)

Hová lett a gyermeki rácsodálkozás képessége?

A gyermek ártatlannak születik, s amíg nem tud semmit, nem is korlátozza semmi. Rácsodálkozik a világ dolgaira, és boldog tőlük. Ám ahogy felnő, és egyre többet tud, mindjobban eltávolodik a kezdeti teljességérzéstől. Erre persze szükség van: szert kell tennie a tudásra, a megkülönböztetés képességére, azután viszont tovább kell lépnie. Meg kell haladnia ezt a fázist, és átlépni a "boldog bolond" állapotába, újra gyermekké kell válnia. Meg kell haladni a tudást, amely lezár, bebörtönöz - újra meg kell tanulni megismerni a dolgokat tiszta tudatossággal, nyitott elmével.
Újra rá kell találnunk a rácsodálkozás, a spontán öröm képességére, hogy átvegye a cinizmus és a reménytelenség szerepét, amely a felnőttek életét megkeseríti. Az "Ártatlanság, tudás és csoda" lapjain Osho elmeséli, hogyan juthatunk el utunkon odáig, hogy újra a gyermekkor ártatlan és csodálkozó szemével lássuk a világot.

A DVD-melléklet Osho eredeti előadásának felvétele, amely lehetőséget ad az olvasónak, hogy eredeti forrásból élhesse át Osho közvetlen bölcsességét és humorát. Az eredeti előadásmódot tiszteletben tartva, a DVD angol nyelvű, a menüben angol és magyar feliratozás választható.

Részlet a könyvből:

Előszó

Először is hallgassátok meg, hányféle bolond létezik.
Az első az, aki nem tud semmit, és még azt sem tudja, hogy nem tud semmit – ez csak egyszerűen hülye.
A második az, aki nem tud semmit, de azt hiszi, hogy tud valamit – ez már bonyolultabb bolond, ez a tanult hülye.
A harmadik pedig az, aki tudja, hogy nem tud semmit – ez a boldog bolond.
Mindenki egyszerűen hülyén születik – ezt jelenti az együgyű szó. Minden gyermek együgyű. Nem tudja, hogy nem tud semmit. A tudásnak még a lehetősége sem merült fel benne. A keresztény mitológiában ezt jelenti Ádám és Éva története. “Ne egyél a tudás fájának gyümölcséből.” Mielőtt megtörtént velük a baleset, és ettek a tudás és nem tudás fájának gyümölcséből, Ádám és Éva együgyű bolondok voltak. Nem tudtak semmit. Természetesen hatalmas boldogságbna éltek, mert aki nem tud semmit, az nehezen boldogtalan. A boldogtalansághoz edzeni kell magát az embernek; nem kis erőfeszítés és jó technika kell ahhoz, hogy boldogtalanok legyünk. Tudás nélkül nem lehet megteremteni a poklot – hogyan is lehetne pokol tudás nélkül?
Ádám és Éva olyanok voltak, mint két kisgyerek. Amikor világra jön egy gyermek, egy újabb Ádám születik a földre. Aztán néhány évig a Paradicsomban él – legföljebb négy évig, és gyorsan múlnak a napok, hamar véget ér az idill. A gyermek a Paradicsomban érzi magát, mert nem tudja, hogyan tehetné szerencsétlenné az életét. Bízik az életben; örül olyan apróságoknak, mint a kavicsok vagy a kagylóhéjak a tengerparton. Úgy gyűjtögeti ezeket, mintha kincsre lelt volna. A közönséges köveket is csiszolt gyémántnak látja. Minden lenyűgözi: a harmatcseppek a reggeli napfényben, az éjszaka csillagai, a hold, a virágok, a lepkék, minden elképesztően káprázatos.
Aztán fokról fokra elkezd tudni: a pillangó csak pillangó, a virág az virág. Nincs benne több. Elkezdi megnevezni a dolgokat: ez rózsa, az meg százszorszép, az ott tulipán, ez meg lótusz. Ezek a nevek fokozatosan korlátokká válnak számára. Minél többet tud, annál jobbna elvágja magát a valódi élettől. A fejébe száll a tudás. Innentől a fejében él, és nem a teljességben. Ezt jelenti a bűnbeesés története. Eszik a tudás fájának gyümölcséből.
Minden gyermeknek ennie kell a tudás fájának gyümölcséből. A gyermek annyira egyszerű és együgyű, hogy bonyolulttá kell válnia – ez a fejlődés menete. Ezért hát minden gyermek az együgyűségtől halad a bonyolult bolond állapota felé. Ennek az összetett hülyeségnek is vannak fokozatai : van, aki csak az érettségiig jut el, van, aki diplomát is szerez, egy páran másoddiplomások lesznek, és van, aki a doktori címet is kiérdemli – ezek mind a bonyolult bolond fokozatai. Minden gyermeknek meg kell ízlelnie a tudást, mert a tudásnak mérhetetlen a csábítása. Az ismeretlen ugyanis veszélyeket rejt. Tudnunk kell, meg kell ismernünk, mert csak a tudás révén tudunk megbirkózni vele. Tudás nélkül hogyan tudnánk boldogulni az életben? Így hát minden gyermek a tudás birtokába jut előbb vagy utóbb.
Szükségszerű tehát, hogy az első típusú bolondból a második típusú bolond váljék. Ebből a második fajtából aztán vagy lesz harmadik típusú bolond, vagy nem – ez nem szükségszerű. A harmadikra csak akkor van esély, ha a második típusú hülyeség már akkora teher az embernek – annyira végletekig vitte a tudást, hogy egyetlen elme az egész ember, mindenféle érzékelés, tudatosság és élethez kötődés nélkül. Amikor már csak az elméletek, az írások, a dogmák és az elmében örvénylő szavak töltik ki mindenét. Egy napon aztán, ha odafigyel, el kell engednie mindezt. Akkor lesz belőle a harmadik típusú bolond: a boldog bolond. Akkor elérkezik a második gyermekkorba; újra gyermek lesz.
Emlékezzetek, hogy mit mondott Jézus: „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba.” De jegyezzétek meg, hogy azt mondja: mint gyermek, nem pedig azt, hogy kisgyermek. A gyermekek nem léphetnek be oda; be kell járniuk a világot, meg kell hogy mérgezze őket a világ, és aztán meg kell tisztulniuk. Ez a tapasztalat elkerülhetetlen. Ezért nem azt mondja, hogy a gyermekek, hanem hogy azok, akik olyanok, mint a gyermekek. Ez a mint rendkívül fontos. Ezzel jelöli azokat, akik olyanok, mint a gyermekek, mégis felnőttek. Minden gyermek szent, de csak azért, mert még nem tapasztalták meg a bűn csábítását. A szentségük roppant egyszerű; nem sok erényt találunk bennük, mert még nem érdemelték ki, nem dolgoztak meg érte, nem kísértették őket más irányba.
De a kísértés előbb vagy utóbb megjelenik. Ezer és egy csábító kísértés húzza majd őket minden irányba. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a gyereknek nem szabadna elindulnia egyik irányban sem. Ha gátat szab magának, ha visszafogja magát, és nem indul útnak, akkor egész életére az első fajta, egyszerű bolond marad. Soha nem jut el Krisztus országába, nem lép be Mohamed Paradicsomába. Tudatlan marad. Tudatlansága pedig nem több puszta elfojtásnál; a terhektől nem szabadítja meg. Először meg kell ismernie a tudást, először bűnbe kell esnie, és csak a bűn és a tudás, az Isten parancsának való ellenszegülés, a kiűzetés, az eltévelyedés, az ego vezérelte önfejű élet után lesz képes elengedni minden terhet.
Nem mindenki teszi le minden terhét. Az első ostobaságtól a másodikig minden gyermek eljut, de a másodikról a harmadikra csak néhány boldog ember lesz képes – ezért ők a boldog bolondok.
A boldog bolondnak van a legnagyobb esélye megérteni a világot, mert ráébredt arra, hogy a tudás hiábavaló, felismerte, hogy a tudás a megismerés korlátja. A tudás a felismerés korlátja, ezért a boldog bolond elengedi a tudást a tiszta megismerésért cserébe. Képes a tisztánlátásra, szemét nem homályosítják el gondolatok és elméletek. Az elméje nem emberi elme többé; az elméje maga a tiszta intelligencia. Agyát nem töltik el a kölcsönvett tudás ócska kacatjai. Egyszerűen csak éber és tudatos. A tudatosság lángja ég benne.
Tertullianus két csoportra osztotta a tudást: az egyik a tudatlan tudás – ez a második típusú bolond, a tudatlan tudós. A pandit sok mindent tud, mégsem tud semmit, mert nem saját tapasztalásból tudja. Figyelt és kívülről megtanulta, amit kellett; mint egy papagáj vagy kis jóindulattal számítógép. Tertullianus szerint ez a fajta tudás igazából nem is tudás, hanem a tudás álruhájába bújt tudatlanság. Ez a kiűzetésünk a gyermekkor ártatlanságából. Egyfajta megrontás. Az elme megrontása. Ravasz, okos, de velejéig romlott.
Tertullianus szerint azonban van egy másik típusú tudás is, amelyet ő „tudós tudatlanság” néven illet. Ezt az éri el, aki megszabadul minden tudástól és az elméletektől, és közvetlenül szemléli a dolgokat – úgy veszi szemügyre az életet, ahogy van, koncepciók nélkül, és hagyja, hogy közvetlenül szembesüljön a valósággal, közvetítők és előzetes tudás nélkül, közvetlenül, direkt módon, hagyja szárba szökni és virágozni a valóságot úgy, ahogy van. Az ember figyel a valóságra, szemügyre veszi a valóságot, és azt mondja: „Nem is tudom.” Erről a gyermekről beszél Jézus – aki nem igazi gyermek, hanem olyan, mint egy gyermek.
Én pedig azt mondom, hogy valóban, boldogok a bolondok, mert övék lesz a teremtés minden áldása.
Az első típusú bolondból automatikusan fejlődik ki a második; a másodikból viszont nem következik feltétlenül a harmadik. Dönthetünk úgy, hogy a második állapotból a harmadikra ugrunk – ez a szannyászín döntése. Eleged volt a tudásból; szeretnél újra tudatlan lenni, szeretnél gyermek lenni, újjászületni. Én vagyok a bába, aki segít neked bolonddá születni. És ne felejtsd el, hogy ha nem éred el a harmadik állapotot, az egész életed hiábavaló volt.
Ádám ellenszegült Isten parancsának. Ádámnak ez a dolga, hogy ellenszegüljön. Ádám kegyvesztett lett, és elbukott. Minden Ádámnak a bukás a sorsa. Ádám evett a tudás fájának gyümölcséből. Minden Ádámnak meg kell szereznie a tudást, ez a természet rendje. Több ezer tanmesét olvastam már, de egyik sem annyira szemléletes, mint Ádám bukásának története. Ez a valaha kitalált leggazdagabb történet. Ezért térek vissza hozzá minduntalan, mert újabb és újabb jelentéssel szolgál minden alkalommal.
Amikor pedig Ádámból Krisztus lett, akkor a harmadik fajta bolond lett belőle. Krisztus a boldog bolond. Amit Ádám tett, azt Krisztus tette jóvá. Krisztus hatalmas alázattal és ártatlansággal tér vissza az életbe.
A rabbik, a vallásos emberek, a jeruzsálemi templom papjai mind tanult bolondok voltak. Ki nem állhatták Jézust. A tanult bolondokat folyton idegesítik a boldog bolondok. Meg kellett gyilkolniuk, mert a puszta jelenléte is kényelmetlen volt számukra; a puszta jelenléte olyan mérhetetlen békét, szeretetet, együttérzést és fényt árasztott, hogy a tanult bolondok ráébredtek: a létük forog kockán. Ha ez az ember életben marad, bolondot csinálnak magukból, és csak úgy lehet megszabadulni tőle, ha elpusztítják, hogy újra ők lehessenek nemzetük tanult emberei.
Szókratészt tanult emberek ölték meg; Manszúr is tanult emberek áldozata lett. Mindig is hatalmas ellenállást szült, amikor megjelent a földön egy harmadik típusú bolond. Ilyenkor összegyűlnek a tudósok; az állásukat féltik. A jövevény szerint minden, amit tudnak, merő botorság. Szívük mélyén ők is tudják, hogy ostobaság az egész, hiszen túl sokra nem vitték vele. Igazi áldás, igazi üdvösség nem származott belőle, az biztos. Maradtak, akik voltak – a tudás nem érintette meg a szívüket, nem segített átformálni őket. Lelkük mélyén tisztában vannak ezzel; ezért érzik magukat egyre kényelmetlenebbül. El akarják pusztítani az ilyen embereket, mert a puszta lehetőségtől, hogy létezik ilyen ember, senkinek érzik magukat. Jézus nélkül ők voltak a templom hatalmas papjai; Jézus jelenlétében hirtelen senkikké váltak. Jézus jelenlétében az isteni jelenlét öltött testet, a papok pedig úgy érezték, hogy elvették tőlük a dicsőséget.
A másodikról a harmadik lépcsőfokra csak a legbátrabbak mernek ugrani. Mert ez egy kvantumugrás. Valójában a vallás csak a legbátrabbaknak, a merész vagányoknak való. A gyáváknak nincs keresnivalójuk vele.
Egy történet…

Egy iszákos öreget, aki amúgy tanult, olvasott ember volt, egy napon maga elé citált a városi bíróság.
– Azzal vádollak, hogy iszákos és rendetlen vagy – vetette oda neki a bíró. – Fel tudsz-e hozni bármit a mentségedre?
– Az ember ember elleni embertelensége ezreket tölt el mély gyásszal – kezdte cirkalmas védőbeszédjét a vádlott. – Nem vagyok oly korhely, mint Poe, sem oly feslett, mint Byron, oly hálátlan, mint Keats, zabolátlan, mint Burns, sem oly bárgyú, mint Tennyson, sem közönséges, mint Shakespeare, ezért hát…
– Na ebből elég – vágott közbe a bíró. – Három hónap elzárás! És szedjék össze azokat is, akiket megnevezett – egyik sem különb nála!

A bíró az első csoportba tartozik, az egyszerű bolondok közé, az elítélt pedig a második csoportba. A világon ebből a két fajtából van a legtöbb. A harmadik típus – amelybe Jézus és Buddha is tartozik – igen ritka.
Indiában a bolondot úgy hívják: buddhu – ez a buddha szó rokona. Amikor Buddha lemondott a királyságáról, és egyre több követője lett, az egész ország felbolydult. Az emberek azt mondogatták egymásnak: „Ne légy buddhu, ne légy buta, eszedbe ne jusson követni ezt az embert!” Buddhu – így nevezték Buddha követőit. Mert buddhu, vagyis buta az, aki lemond a hatalomról. Mi más lehet az, aki lemond a királyi trónról? Az emberek kezüket-lábukat törik érte, a hatalomról álmodnak, erre ez az ember csak úgy lemond róla – egészen biztosan elment az esze.
A harmadik fajta ember ritka, mint a fehér holló. De előfordul. És ha van benned elég mersz, te is képes vagy megtenni a hatalmas lépést. A második fajta bolondnak nincs elég bátorsága. Innen-onnan szedegeti össze a tudás darabkáit. Nincs elég bátorsága, ezért kölcsönveszi a tudást. Olcsóbb így, nagyker áron megszámítják neki.
Ha közvetlenül akarod megtapasztalni a valóságot, az kemény menet lesz. Az teljes áldozathozatalt követel. A második bolond csak egy darabig megy el, aztán ott a korlát: ha olcsón adják a tudást, készen áll rá, de ha valamit kockáztatni kell, visszakozik.
Légy bátor! Ha nincs benned világmegvető bátorság, soha nem lesz belőled boldog bolond.
Természetes módon senki nem marad az első állapotban, ez csak elméletileg létezik. Mindenki túljut ezen a fázison többé-kevésbé – hogy ki mennyire, az csak árnyalatnyi, mennyiségi, nem pedig minőségi különbség. Ezért tehát az emberek döntő többsége a második csoportba tartozik. Ha te is ebbe a második kategóriába tartozol, ha te is értelmiséginek tartod magad, ne felejtsd el, hogy soha nem késő tanulni. Tudsz már eleget, most tanulj meg tudni. A tudás elhomályosítja az elmét, mint ahogy idővel por lepi be a tükröt. A tudás nem egyenlő az ismeretszerzéssel – a tudás teljesen más minőség. A tudás a tanulásról szól.
Szeretném megértetni veletek a különbséget. Az ismeretszerzés azt jelenti, hogy információt és tapasztalatot gyűjtesz, majd azt rendszerezed és memorizálod. A tanulással nem gyűjtesz semmit; csak hagyod, hogy az történjen, aminek történnie kell. A tanulás az elme nyitottságának állapota. Minél többet tudsz, annál jobban bezárod az elmédet, mert utadba áll a megszerzett tudás. Ha tanult ember vagy, ha tudós pandit vagy, nem tudsz közvetlenül, egyszerűen rám figyelni. Nem tudsz rám figyelni. Miközben beszélek, mélyen belül mérlegelsz, véleményt alkotsz és kritizálsz – már nem párbeszéd folyik, hanem vita. Csendesnek tűnsz, de valójában nem vagy az, hanem saját tudásod kering az elmédben körbe-körbe. Megsemmisíti a szavaimat, és eltorzítja, és ami végül eljut hozzád, az nem a valóság. Csak az jut el hozzád, amit a tudásod megenged.
A tanulni képes elme teljes figyelemmel, a múlt befolyása nélkül figyel; az ilyen elme nyitott, és visszatükrözi mindazt, amit lát és hall. Ha képes vagy tanulni, elsajátítod majd a tudást. A tudás pedig megmutatja neked, hogy nem tudsz semmit. Aki megismeri a valóságot, tudatában lesz saját tudatlanságának – tudja, hogy nem tud semmit. Ebben a tudásban a tudatlanság maga a változás, az átalakulás, a forradalom.
Rugaszkodj el, és ugorj a második szintről, hogy boldog bolond lehess. Fogadják boldog áldásomat a boldog bolondok!

1
Csodálkozó szemek

A rácsodálkozás a bölcsesség forrása, a rácsodálkozás minden szépség forrása, és a rácsodálkozás a keresés, minden keresés forrása. A csodálat vezet rá a kalandos útra, amellyel megismerheted az élet misztériumát.

Nincs már meg bennem az az ámulat, amellyel gyermekkoromban láttam a világot. Miért?
Ez mindenkivel megtörténik. Minél többet tudsz, annál kevésbé érzed a rácsodálkozás élményét. A szülők, az iskolák, az egyetemek, a társadalom… mind azt erőltetik, hogy tudást szerezz. Mind azon erőlködnek, hogy téged okítsanak. A belső világod annyira megtelik tudással, hogy az kiszorítja a rácsodálkozást; nem marad hely benned a csodálatnak.
A gyermek csodálkozó szemmel nézi a világot. Lenyűgözi, elvarázsolja minden. A legapróbb dolognak is gyöngyöző kacajjal örül, mert számára az élet végeérhetetlen felfedezések sora.
Tudást szerzel – a társadalom azt akarja, hogy okos legyél. A tudásra nagy szükség van, a tudás rendkívül hasznos. Az ámulat pedig veszélyes, mert aki rácsodálkozik a dolgokra, az jó eséllyel filozófus lesz, költő vagy misztikus, márpedig ez a három emberfajta semmi hasznára nincs a társadalomnak. A társadalomnak gépekre van szüksége, képzett robotokra – minél több tudást és képességet ad neked a társadalom, annál inkább automata gép válik belőled. És minél inkább elhiszed magadról, hogy sokat tudsz, annál kevesebb esélyed marad rácsodálkozni a dolgokra. Hogyan tudnál rácsodálkozni valamire, ha egyszer tudod és ismered?
A kisgyermek elcsodálkozik azon, hogy miért zöldek a fák. De te ezen mit csodálkoznál? Tudod, hogy a klorofill miatt – persze olyan nagyon sokat te sem tudsz, mert ugye felvetődik a kérdés, hogy a klorofilltól miért éppen zöldek a fák, de erre te már csak megvonod a vállad. Épp csak egy kicsit félresöpörted a kérdést. Minél többet tudsz, annál kevésbé csodálkozol. Viszont abban a pillanatban, amikor az ámulat meghal benned, a vallás is megszűnik létezni, mert a vallás a csodálatból táplálkozik. A tudás demisztifikálja az életet és a létezést, márpedig a vallás lényege az élet misztériuma. Ezért meg kell tanulnod újra rácsodálkozni.
Igazából a rendes tanítás soha nem teszi ezt a tanulókkal. Tudást ad, de nem pusztítja el az ámulatot – ez lenne az igazi tanítás. Ami tudást és ismeretet ad, de tudatosítja benned, hogy semmilyen tudás nem állhat a csodálat útjába. Ellenkezőleg, a tudás fokozza benned az ámulatot.
A kisgyermeket nem tölti el csodálattal a klorofill. Ha jó tanítást kaptál, akkor rácsodálkozol, hogy miért zöldek a fák, és aztán rácsodálkozhatsz a klorofill működésére is.
Albert Einstein utolsó szavai: „Egész életemben azon gondolkodtam, hogyan oldhatnám meg az univerzum rejtélyét. Ennek pont az ellenkezője történt. Minél mélyebbre hatoltam a létezésbe, annál jobban erősödött a misztérium. Úgy halok meg, hogy tele vagyok csodálattal és csodálkozással.” Ez ritka adomány; a zsenik sajátja. A zseni nem hagyja, hogy a társadalom robottá silányítsa: számomra ez a zseni definíciója. Mindenki zseninek születik, csak az emberek már nagyon korán elkezdenek kompromisszumokat kötni. Amikor kompromisszum születik, meghal a tehetség, kihuny az intelligencia. Eladják a lelküket olcsó, hétköznapi, haszontalan dolgokért – haszontalanul, a szó legszorosabb értelmében. Lehet ezeknek pillanatnyi hasznuk itt és most, de aztán jön a halál, és az ember életével együtt ezek is mind a semmibe vesznek.
Ha úgy tudsz meghalni, mint Einstein – tele csodálattal és misztériummal, a szívedben imával és költészettel –, akkor helyesen éltél, és helyesen halsz meg. Aki pedig helyesen él, és helyesen hal meg, az a spirituális ember. Albert Einstein messze spirituálisabb, mint a vatikáni pápa vagy sok indiai szent – sokkal spirituálisabb. Halála előtt valaki azt kérdezte tőle: „Ha újjászületne, és Isten lehetőséget adna rá, gondolom, ismét tudós fizikus és matematikus szeretne lenni.” Einstein így válaszolt: „Isten őrizz! Ha tényleg választhatnék, fizikus helyett inkább vízvezeték-szerelő lennék. Inkább közönséges, hétköznapi életet szeretnék, ismeretlenül élvezni az életet, hogy senki ne álljon a boldogságom útjába. Hírnév, presztízs, kutatás – semmi ilyesmi ne álljon az utamba, hogy mélyebben megmártózhassak a létezésben.”
Azt mondod: „Nincs már meg bennem az az ámulat, amellyel gyermekkoromban láttam a világot. Vajon miért?”
Biztos sokat tudsz.

Egy feltörekvő előadóművész besétál egy ügynök irodájába, hogy ő épp munkát keres. Az ügynök végigméri:
– Mihez ért?
A művész egyetlen szó nélkül felemeli a karját, a levegőbe emelkedik, körberepüli az irodát, kiröppen az ablakon, át az utcán, aztán visszaszáll az irodába, és egy duplaszaltóval landol az íróasztal előtt.
– Jó-jó – mondja az ügynök. – Szóval tud madarat utánozni. És még?

Ez az okos emberek sorsa. Semmin sem lepődnek már meg. Még ha maga Isten áll előttük, akkor is csak annyit mondanak: „Jó-jó, te vagy Isten. Na és?”
Engedd el a tudást, felejtsd el, hogy okos vagy.

Maxie Doldum híres színházigazgatóhoz egyszer valaki odament a saját színházában egy ajánlattal.
– Van egy egészen egyedi és megismételhetetlen produkcióm. Egész London a lábainál fog heverni, ha ezt előadjuk. Utaljon tízezer fontot a feleségem számlájára, én pedig öngyilkos leszek nyílt színen, itt, a színpadon.
Maxie kissé meglepődött, de megfontolta az ajánlatot.
– Hmm, érdekes – válaszolta végül. – De gondolkodott már azon, mi lesz a ráadás, ha visszatapsolják?

Vannak, akik annyira gyakorlatiasak, hogy az egész gondolkodásukat a haszonelvűség tölti ki. Azt kérdezik folyton: „De mi lesz a ráadás?” Az embereket annyira lekötik az anyagi javak – a tárgyak, a javak, a tulajdon és azok haszna –, hogy már semmi sem lepi meg őket, semmi sem rázza fel őket annyira, hogy tudatosak legyenek. Alvajárókként élik az életet. A rózsabokor ontja a virágot, ők észre sem veszik – vakon járnak-kelnek. A madarak csiviteléssel ébresztik a napot, ők meg sem hallják – süketek a világra. Elvesztették minden érzékszervüket. Úgy eltompultak, hogy semmi fel nem rázza őket, hogy táncra perdüljenek, hogy dalra fakadjanak, hogy könnyű léptekkel szökelljenek. A főbűnös ebben a tudás.
Egy megértőbb világban is megkapod ugyanazt a tudást, csak egyúttal azt is megtanítják, hogyan őrizd meg magadban a rácsodálkozás képességét. Nem ölik ki belőled a költészetet a tudás súlyával. Egy valódi egyetemen csak az órák felében tanítanak hasznos tárgyakat, az idő másik felében látszólag haszontalan tantárgyakat oktatnak: költészetet, zenét, festészetet, táncot, meditációt, imádságokat. Vagy csak ücsörögnek egy fa árnyékában csendesen, nagy semmittevésben. Az iskolákban és egyetemeken az idő felét haszontalan tárgyaknak kellene szentelni, amelyeknek semmi gyakorlati hasznuk nincs, pusztán örömöt okoznak. Csak így lesznek teljes értékű emberek a világban.
Egészen mostanáig kétféle ember létezett: az egyik a világi ember, aki száz százalékban gyakorlatias. A másik a szerzetes, aki száz százalékban ennek az ellentéte. Mindkettő tökéletlen, mindegyikből hiányzik valami. A szerzetes elmulasztja a világ szépségét: a kapcsolatok, az emberek szépségét. A szerzetes szegény, spirituális értelemben is szegény, mert elmulasztja az élettapasztalat gazdagságát: a szerelem, a barátság, az ellenségeskedés, a düh, az együttérzés élményét; mindent, ami gazdagítja a lelket. A szerzetes üres vászon, amelyre semmit sem festettek. Spirituális szegénységben él.
Annyi szentet láttam már életemben, hogy bátran kijelenthetem: elvétve találni olyat, akiben megvan a lélek gazdagsága. Annyira unalmasak a szentek; egész életük egyetlen nagy unalom. Hogyan képesek ennyire unalmas életet élni? Csak úgy, hogy eltompították minden érzékszervüket; még az intelligenciájukat is letompították, csak hogy ne érezzék az unalmat.
Tudtad például, hogy az állatok közül csak az ember képes unatkozni? A bivalyok soha nem unatkoznak, sem a szamarak; nem elég intelligensek ahhoz, hogy unatkozzanak. Csak az ember unatkozik, és csak az ember képes nevetni. Az unalom és a nevetés ugyanannak az éremnek a két oldala. A szerzetesek, az úgynevezett vallásos emberek azonban nem képesek sem nevetni, sem unatkozni. A bivalyok és szamarak szintjére süllyedtek.
Hallottam egyszer egy filozófusról, aki az utcán járva folyton az eget kémlelte, a holdat, a csillagokat, a napot, a felhőket, a szárnyaló madarakat bámulta. Persze, hogy időnként beleütközött a járókelőkbe, vagy elbotlott valamiben. Szokása lett, hogy ha valakinek nekiment, vagy valaki őbelé botlott, csak ennyit mondott: „Mi van, szamár vagy?” Rendkívüli köztiszteletnek örvendett mint neves filozófus, úgyhogy eltűrték neki, nem sértődtek meg rajta.
Egy napon aztán véletlenül épp egy szamárnak ütközött neki. Már épp készült a szokásos mondókájára: „Mi van, szamár vagy?” Majdnem ki is mondta, amikor meglátta a szamarat, és elnevette magát:
– Uram, hiszen ön az, ami. Most akkor mit mondhatnék?
Akik elmenekülnek a világ elől, azok mind szamarak és bivalyok; az emberi érzékelés és az emberi tudatosság szintje alá süllyednek. Ezért nem tudnak még unatkozni sem – se nevetni, se unatkozni. Állati létre süllyedtek. Elvesztették az emberi létezés dicsőségét; visszafejlődtek. Igaz, az állati lét sokkal kevesebb feszültséggel és aggodalommal jár. Ezért sugároznak egyfajta nyugalmat – csakhogy a nyugalom intelligencia nélkül mit sem ér.
Amikor a nyugalmat intelligencia kíséri, akkor megszületik egy buddha. Amikor intelligencia nélküli nyugalmat látunk, akkor visszatértünk a bivalyok szintjére. De ez a helyzet. Néhányan kivonulnak a világból, száz százalékig haszontalan dolgokkal töltik az idejüket: imádkoznak, imádkoznak, meditálnak, meditálnak egyedül. Ez egyáltalán nem lehet teljes élet. A többiek, emberek milliói ezzel szemben kizárólag gyakorlatias életet élnek: halmozzák a tárgyakat, hizlalják a bankbetétjüket, és hiányzik az életükből a játék. Még ha játszanak, azt is nagyon komolyan teszik; a játék is üzlet.
Nem lehet csak úgy kártyázni, inkább pénzben játszanak, a tét miatt komoly üzleti játszma lesz az egészből. Csak akkor tudnak játszani, ha tétre megy. Nézd meg a játékosokat, még játék közben is hulla komoly arcot vágnak, az egész vérre megy, élet-halál kérdése. Egyáltalán nincsenek játékos hangulatban.
A világ tele van gyakorlati tevékenységgel, az emberekből kiveszett a meditáció képessége, az imádságosság, a játék, a rácsodálkozás, a csillagok bámulása, a céltalan gyönyörködés a virágokban, az örömteli gitározás és éneklés. Ezek az emberek roppant szegények.
Egy teljesen új embert szeretnék teremteni, aki semmilyen szempontból nem szegény, hanem gazdagnak mondhatja magát: a világ minden gazdagsága az övé, gazdag kapcsolatokban, a létezés kihívásaiban, és aki el tud csendesedni, ha arra kerül a sor, vagy belehelyezkedni a játék és a meditáció terébe.
Ilyennek látom a szannyászínt: benne él a világban, mégsem vesz részt benne. A világban létezik, mégis meghaladja azt. Nem pedig kimenekül belőle.
A helyes oktatás szannyászinokat nevel a világban – az én értelmezésemben szannyászínokat –, szent embereket. Az oktatás fele a világról kell hogy szóljon, a másik fele pedig a világon túli dolgokról, és a kettőnek harmóniában, mély szintézisben kell egyesülnie. Akkor megszerezheted a tudást, mégis megmarad benned a csodálat áramlása. Akkor okos leszel, mégis lenyűgöz majd a létezés misztériuma.

Mi az ártatlanság és mi a szépség?
A pillanatban élni ártatlan dolog, a múlt köteléke nélkül élni ártatlanság, következtetések nélkül létezni ártatlanság, a nem tudásban élni ártatlanság. És abban a pillanatban, amikor a hatalmas csendből cselekszel, amelyet nem terhel a múlt, abból a hatalmas mozdulatlanságból, amely nem ismer semmit, az élmény, amit átélsz, az a szépség.
Amikor a szépséget érzed – a felkelő napban, a csillagokban, a virágokban, egy nő vagy férfi arcában –, ahol és amikor a szépséget érzed, figyelj. Mindig ugyanazt fogod tapasztalni: elme nélkül cselekedtél, következtetések nélkül cselekedtél; spontán cselekedtél. Megragadott a pillanat, mégpedig olyan erővel, hogy kiszakadtál a múlt kötelékéből.
És amikor elszakadsz a múlttól, akkor automatikusan elszakadsz a jövőtől is, mert a múlt és a jövő egy és ugyanaz, nem elválaszthatók. Dobj fel egy pénzt: lehet, hogy egyszer fej lesz felül, máskor írás, de attól még a másik oldal is ott van, csak épp nem látod.
A múlt és a jövő ugyanannak az éremnek a két oldala. Az érmet pedig elmének hívják. Amikor az egész érmet eldobják, az az ártatlanság. Ilyenkor nem tudod, hogy ki vagy, nem tudod, hogy mi van; megszűnik számodra a tudás. De attól még létezel, a létezés is van, és ennek a két „van”-nak a találkozása – a te kicsi „van”-od és a létezés végtelen „van”-ja –, ez az összeolvadás a szépség élménye.
Az ártatlanság a kapu; az ártatlanságon keresztül lépsz be a szépségbe. Minél ártatlanabb vagy, a létezésnek annál több része lesz szép számodra. Minél többet tudsz, a létezés annál csúnyább arcát mutatja, mert következtetésekből, ítéletekből cselekszel, tudásból cselekszel.
Ahogy megszerzed a tudást, elpusztítod a költészetet. Ahogy a tudás birtokába jutsz, és azt hiszed, hogy tudsz, máris korlátot vontál magad és a létezés közé. Innentől kezdve minden eltorzul. Innentől nem a saját füleddel hallasz, hanem lefordítod a hangokat. Nem a saját szemeddel látsz, hanem értelmezed a látványt. Nem a szíveddel éled meg, ami történik, hanem azt gondolod, hogy valamit megtapasztalsz. Ha ez így van, akkor elmulasztottad a létezés közvetlen megtapasztalásának a lehetőségét. Széthullottál.
Ez az eredendő bűn. Erről szól Ádám és Éva bibliai története a tudás fájának gyümölcséről. Amint esznek a gyümölcsből, kiűzetnek a Paradicsomból – szó sincs arról, hogy valaki kiűzi őket onnan, hogy Isten kergetné el őket a Paradicsomból; ők maguk buknak el. Az a tudat, hogy nem ártatlanok többé, az a tudat, hogy elkülönültek a létezéstől, hogy az egóval azonosultak… a tudás állít korlátot eléjük, méghozzá vaskorlátot.
Azt kérdezed: „Mi az ártatlanság?”
Hányd ki magadból a tudást! Ki kell hánynod magadból a tudás fájának gyümölcsét. Erről szól a meditáció. Vesd ki a szervezetedből: a tudás méreg, tiszta méreg. Élj tudás nélkül, tudd, hogy „nem tudok semmit”. Cselekedj és élj a nem tudás állapotából, és megtudod, hogy mi a szépség.
Szókratész tudja, hogy mi a szépség, mert a nem tudás állapotában él. Van tudás, amely nem tud, és van tudatlanság, amely tud. Légy úgy tudatlan, mint Szókratész, és egy gyökeresen új minőség jelenik meg az életedben: újra gyermek leszel, újjászületsz. A szemed újra rácsodálkozik a világra, körülötted minden csodás és meglepő lesz újra. Felröppen egy madár, és te repesel az örömtől. Annak a puszta öröme, hogy szárnyalni látod a madarat – mintha te magad kelnél szárnyra. Ahogy egy harmatcsepp legördül a lótusz szirmán, és a reggeli napfény apró szivárványt von köré, a pillanat eltölti a lelkedet… a harmatcsepp legördül a levélről, hogy eggyé olvadjon a végtelennel, eltűnjön a tó vizében – mintha te magad gördülnél alá, mintha te csöppennél bele az isteni létezés óceánjába.
Az ártatlanság és nem tudás pillanatában a megfigyelő és a megfigyelt jelenség közötti különbség eltűnik. Nem különülsz el többé attól, amit nézel, nem vagy más, mint amit éppen hallasz.
 
A Kiadó engedélyével.