Főkép Lackfi Jánost olvasni számomra mindig felüdítő élmény, legyen szó a verseiről, versfordításairól vagy a prózájáról. Mindenekelőtt a nyelv értő és szeretetteljes használata fog meg műveiben. Nem egyszerűen azért, mert a szavakat és a szintaxist „nem középiskolás fokon” ismeri (ami, ugye, nem különösebben csoda, hiszen egyetemen tanít), hanem azért is, mivel még a legprózaibb mondataiban is felbukkannak – mégpedig nem is feltétlenül ritkán – költői, sokszor kifejezetten lírai hasonlatok, metaforák. Azt pedig, hogy mennyire jól kezeli a szövegritmust, úgyszintén tanítani lehetne.
 
Persze a nyelvi megformáltság csupán egyik vetülete az írásainak, mivel esszék és tanulmányok esetében mégiscsak a gondolatok a legfontosabbak, és Lackfi esetében az argumentáció mikéntje és maguk a meglátások is messze átlag feletti érettségről és összeszedettségről árulkodnak. Még véletlenül sem olyasmit szeretnék sugallni, hogy kritikátlanul egyetértenék minden eszméjével és felvetésével, ugyanis a kapitalizmusról például merőben ellentétes módon gondolkodunk, ám azt is tudom, hogy ha valódi vitára kerülne sor közöttünk, meghallgatná és átgondolná az érveimet, ahogyan arra is törekedne, hogy ne (kizárólag) érzelmi alapon igyekezzen meggyőzni engem a maga igazáról.
 
Még inkább érvényes ez a megállapítás nyíltan felvállalt vallásosságára. Rendkívül rokonszenves az írásaiban, hogy az Isten-keresés nem hivalkodó – és főképp nem felvett – póz, hanem teljesen belsővé tett létezési mód. Elválaszthatatlan eleme annak, aki Lackfi János. És ez nemcsak az olyan mozzanatokban mutatkozik meg, mint hogy egyik írása szerint valahányszor templom közelébe kerül, be kell térnie oda imádkozni, hanem a költőtársak műveinek elemzésében is. Ahol a közönséges halandó – mondjuk, én – mindössze várost, szerelmet, mindennapokat látna, Lackfi ott is rátalál Istenre. És nem bele-olvassa a szövegbe a Teremtőt, hanem felfedi rejtező, vagy többnyire nem is annyira leplezett jelenlétét. Mert valóban szinte mindenütt megtalálható, csupán figyelni kell rá, a megfelelő ráhangoltsággal kell rendelkezni ahhoz, hogy rögtön ráismerjünk a jelekre.
 
Kötetét mégsem elsősorban ezért, hanem elemző gondolataiért érdemes elolvasnunk. Az irodalom iránt komolyabban érdeklődőknek főképp a könyv nagyjából második felét kitevő tanulmányokat, pályaképeket, kötetismertetőket ajánlanám. Ezekben a bennfentes tudással rendelkező költő-irodalmár senki máséhoz nem hasonlítható összetettségű és alaposságú, mégis viszonylag rövid elemzéseit találhatjuk elődök és kortársak lírájáról. Lackfi mindenkihez szeretettel és alázattal közelít, nem bírál, hanem megmutatja az értékeket, és ha mégis akad kritizálnivaló, az esetleges hiányosságokat sem fellengzősen, lekezelően említi meg. És ami a legfontosabb, igaz, hogy a saját értékrendszere szerint, de egyértelműen közelebb hozza az olvasóhoz az elemzett szerzőt és műveit, felnyitja számunkra a verseket. És ha már nyitva áll az ajtó, akár magunk is beléphetünk, és körbetekinthetünk odabent, megpróbálhatjuk megérteni mindazt, ami a versekben fogad minket.
 
Amit pedig mindenkinek, főképp magyartanároknak el kell olvasnia, az a „Mesterség” című, lényegében programadó esszé, melyben Lackfi az irodalom tanításának hibáival foglalkozik, és azok orvoslására ad receptet. Nem kizárólagosat, az viszont garantálható, hogy ha szélesebb körben követnék javaslatait, sokkal több olvasó embert láthatnánk magunk körül. Egyébként pedig a mesterség, az írás tanulhatóságának kérdése jól érezhetően amolyan idée fixe-ként van jelen Lackfi esszéírói oeuvre-jében. És bizony nem véletlenül, mert manapság, amikor az értékek vitathatatlanul devalválódnak, igenis szükség lenne elméleti támaszra ahhoz, hogy tudjuk, mitől jó és mitől kevésbé sikerült egy-egy írás, erre pedig tökéletesen megfelelne a szakmai fogások elsajátíttatása.
 
A kötet azonban a „hétköznapi halandók” számára is élvezetes, hiszen nemcsak irodalomról, hanem sok más téma mellett fociról, tévéről, zenéről, vásárlásról, ünnepekről és tudományról is bőven szó esik az írásokban. Egyszóval bárki találhat számára érdekes témát, olyasmit, amin elgondolkozhat, amivel egyetérthet, vagy amivel vitatkozhat, a könyv legvégén szereplő kisprózák pedig a mindenképp mondani vágyás nyűgétől felszabadulva oldják a hangulatot. És azt hiszem, pontosan az ilyen sokszínűség miatt érdemes kézbe vennünk egy efféle esszé- és karcolatgyűjteményt.