Főkép Ruggero Leoncavallo egyetlen közismert operáját minimális változtatással tipikusan mai darabbá alakíthatnánk. A commedia dell’arte persze valóban a régmúlté már, a vándor társulatok szerepét az ezredfordulóra a roadshow-k vették át, az előre megírt cselekményvázra rögtönző színészek helyett pedig leginkább az úgynevezett valóságshow-k tettetett realizmusával kell beérnünk (már akit érdekel az ilyesmi, és valóban be is éri ennyivel), az élet és a szórakoztatás (avagy a valóság és a fikció) egybemosódása viszont már lényegében közhellyé vált. És sokkal több ez, mondjuk, a Hamlet színház a színházban eleménél, hiszen itt, a határok végleges összeomlása után, az igazság tárul elénk: elvben mezítelenül.
 
Nem véletlen, hogy a 19. század végének sajátos olasz irányzatát épp verizmusnak nevezték el, az igazságot jelentő vero szóból, hiszen ez az iskola – akárcsak általában a naturalizmus minden fajtája – az élet árnyoldalait mutatja meg a maguk valójában, legyen szó züllésről, lecsúszásról, vagy akár gyilkosságról. A Bajazzók pedig kettős játékot űz a közönséggel, hiszen miközben az opera szereplői a színpadon látják a számukra valós gyilkosságot, addig a valódi nézők teljes önfeladással élik magukat bele a féltékeny komédiás, a clown keserves agóniájába, és halnak lélekben együtt vele. Kétségtelen, hogy ma már mindez melodramatikusnak tűnhet, és némi irónia és szenvtelen távolságtartás csak használna a darabnak (ahogyan Baz Luhrman Moulin Rouge-a is pontosan az efféle zárójelbe tétel miatt olyannyira élvezetes), és talán ebből is következik, hogy Leoncavallo rövid operája nem is tartozik a kedvenc dalszínházi műveim közé.
 
Ugyanakkor tagadhatatlan a zenei tehetség, amint az többek között a Preludióból (1) és az Intermezzóból (15) is rögtön kiderül, ám mindkét felvonásban számtalan egészen zseniális megoldást hallhatunk még ezeken kívül is. Számomra épp az egészen fenomenális pillanatok és az olcsó, hatásvadász gesztusok egymásmelletisége zavaró, ahogy az Canio híres áriájában („Vesti la giubba”, 14) megfigyelhető, ahol a finom zenei érzéket az elcsukló hang, a mesterkélt együttérzés kiváltására tett gátlástalan törekvés rontja el – legalábbis nekem; az átlag operakedvelők ellenben pontosan ezekért a gesztusokért rajonganak. Ahogy nyilván lelkesen tapsolnak az olyan operettbe illő, frivol számokért is, mind mondjuk az „Ohé! Ohé! Presto” kórusrészlete (16). És mindez a magasság és mélység kevesebb, mint tíz percbe besűrítve hallható!
 
Az opera mellékelt hangfelvétele egy tökéletesen megvalósított előadás hangdokumentuma, melyben a lenyűgöző hangú Mario Del Monacóban éppen az a fennköltség és feltűnési viszketegség, természetes tehetség és kimódoltság keveredik, ami egyszerre teszi feledhetetlen élménnyé az interpretációt, és kelt némi visszatetszést a hozzám hasonló fanyalgókból, akik nem túlzottan szeretik, ha nyíltan játszani próbálnak az érzelmeikkel. Lucine Amara hangja azokra az ötvenes években készült magyar filmekre – vagyis azok női főszereplőinek énekére – emlékeztet, melyek megfoghatatlanul sajátosak nem kislányos, mégis csicsergő tónusukkal. Ha valamivel még kevesebb vibrátóval énekelne, akár régizenei együttesekkel is felléphetett volna, annyira tiszta és egyenes a hangképzése.
 
Ám szerencsésebb, ha mindenki maga dönti el, mennyire kedveli vagy sem ezt a kétségtelenül legendás és számtalan fülünkben csengő dallammal csábító operát. A háttérről, a szerzőről, a mű keletkezéséről és fogadtatásáról pedig a bőségesen illusztrált szöveg árul el – szokás szerint – rengeteget, a ráadás fejezetben pedig a spanyol eredetű zarzuela történetéről tudhatunk meg érdekes részleteket.
 
A CD-mellékleten elhangzó részletek:
1. Előjáték – Preludio
2. Prológ – Si puo? Si puo?
3. A komédiások érkezése – Son qua! Son qua!
4. Canio jelenete – Un grande spettacolo a ventitré ore
5. Canio jelenete – Un tal gioco, credetemi
6. Kórusrészlet – I zampognari!
7. Harangkórus – Don, din, don, din
8. Madárdal – Qual fiamma avea nel guardo!
9. Nedda és Tonio kettőse – Sei la! Credea che te ne fossi andato
10. Silvio és Nedda kettőse – Nedda! – Silvio, a quest’ora
11. Silvio és Nedda kettőse – E allor perché
12. Jelenet – Cammina adagio e li sorprenderai
13. Recitativo – Recitar!
14. Canio áriája az I. felvonásból – Vesti la giubba
15. Intermezzo – Intermezzo
16. Kórusrészlet – Ohé! Ohé! Presto!
17. A komédia – Pagliaccio, mio marito
18. Arlecchino szerenádja – Ah! Columbina, il tenero
19. Columbina és Taddeo jelenete – Di fare il Segno convenuto
20. Columbina és Arlecchino kettőse – Arlecchin! – Columbina!
21. Jelenet – Coraggio! Un uomo era con te
22. Canio áriája a II. felvonásból – No, Pagliacco non son
23. Zárójelenet – Suvvia, cosi terribile
 
Előadók:
Mario Del Monaco – tenor (Canio)
Lucine Amara – szoprán (Nedda)
Leonard Warren – bariton (Tonio)
Charles Anthony – tenor (Beppo)
Mario Sereni – bariton (Silvio)
 
Metropolitan Opera Orchestra and Chorus
Dimitri Mitropoulos – karmester