FőképAmikor 2010-ben a frontember, Steve Lee halálos közúti balesetet szenvedett, tartottam attól, kész, vége, hatszáz, nekik befellegzett, feloszlanak, és mindenki megy, amerre lát. Nem tudom, ki hogy élte meg a gyászt, de nem lehetett könnyű nekik, ráadásul, ha nem akarták, hogy a hosszú kihagyás miatt eltűnjenek a zenei élet feneketlen süllyesztőjében, össze kellett kapni magukat, és kitalálni, merre is menjenek tovább. Ehhez persze kellett egy új énekes, akit nagyjából egy évvel a szomorú esemény után találtak meg, mégpedig a szinte teljesen ismeretlen Nic Meader személyében, és egy új lemez, ami nemes egyszerűséggel a Firebirth címet kapta.
 

 
Nic Meader soha nem lesz olyan, mint Steve Lee, ugyanis hiányzik belőle az a kisugárzás, az a végtelen profizmus, ami elődjében benne volt, ráadásul sem a hangja, sem az előadásmódja nem olyan, de ez így van jól, hiszen ő nem egy klón, hanem egy önálló, szuverén egyéniség, aki nehéz örökséget kapott. Már azért is tiszteletet érdemel, hogy egyáltalán megpróbálja, hogy odaáll a mikrofonhoz, és énekel. Remélem, többen lesznek azok, akik támogatják, mint akik bírálják, hiszen bíztatás, pozitív visszacsatolás nélkül esélye sincs. Persze egyesek már most úgy vélik, nem ő a legalkalmasabb erre a feladatra, ám én úgy gondolom, tökéletesen illeszkedik a csapatba, csak még a csapat sem tudja, mit kezdjen magával. Szerintem egy keményebb, fémesebb hangzás kéne, ahol erőteljesebb hangsúlyt helyeznének a ritmusszekcióra, melynek egyes elemei most alig különülnek el egymástól. Ötletesebb dobolással és gitártémákkal sokkal hatásosabbak lennének, ráadásul jobban érvényesülne Nic hangja.
 
Mindez jelenthetné azt is, hogy csalódott vagyok, és ki nem állhatom az új lemezt, de ez nem igaz. Örülök, hogy a fiúk egy ilyen sokk után képesek voltak összeszedni magukat, és folytatták. Tény, hogy képesek ennél jobbra is, de fogadjuk el, hogy ez egy új kezdet, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az új énekes és a régi zenészek még nem ismerik egymást, még nincsenek egymásra hangolódva, ráadásul nyomasztják őket a velük szemben támasztott elvárások, ebben egészen biztos vagyok. Nem lehet könnyű gyászolni úgy, hogy mindenki árgus szemekkel figyeli minden mozdulatodat. Aki veszített már el valakit, aki fontos volt neki, az tudja, ilyenkor az a legnehezebb, hogy felálljunk és továbbmenjünk, mert sokkal könnyebb lenne hagyni, hogy maga alá temessen a fájdalom és a gyász. Ezek a fiúk is választhatták volna ezt az utat, de tudják, hogy Steve Lee nem ezt várná tőlük, hogy akkor tehetnek a legtöbbet érte és önmagukért, ha újrakezdik – megedződve, megerősödve. Jelenleg abban a fázisban vannak, amikor már felálltak, de még támolyognak, keresik az irányt, de érzem, hogy ez csupán egy átmeneti állapot.
 

 
Számtalanszor meghallgattam már a lemezt, de egyetlen számot sem tudnék kiemelni róla. Na jó, talán a kissé bugyutának tűnő „Yippie Aye Yay”-re felkaptam a fejem, de nem tudnám megmondani, hogy miért, hiszen azon túl, hogy koncerten tökéletes lesz majd a közönség megmozgatására, semmi egyedi és különleges nincs benne. Bár tekinthetnék rá úgy is, mint valamire, amivel az ember önmagát próbálja meg jobb kedvre deríteni, erre pedig tökéletesen alkalmas. Nem mindig az a jó, ha óriási magaslatokba vágyunk, hiszen onnan sokkal könnyebb hatalmasat zuhanni; vagy ha erőnkön felüli teljesítményt próbálunk meg nyújtani, mert könnyen nevetségessé válhatunk. Ez egy vállalható, inkább jó, mint közepes lemez, amit bárhol, bármikor szívesen meghallgatok, ráadásul meggyőződésem, hogy egyes zenekarok akkor sem lennének képesek ilyen teljesítményre, ha az életük múlna rajta. Még nem tudom, hogy ott leszek-e november 21-én az A38-on, de erősen gondolkodom rajta. Az biztos, hogy nagyon drukkolok a fiúknak…
 
A zenekar tagjai:
Nic Maeder – ének
Leo Leoni – gitár
Marc Lynn – basszusgitár
Freddy Scherer – gitár
Hena Habegger – dobok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Starlight
2. Give Me Real
3. Remember It`s Me
4. Fight
5. Yippie Aye Yay
6. Tell Me
7. Shine
8. The Story`s Over
9. Right On
10. S.O.S
11. Take It All Back
12. I Can
13. Where Are You
 
Diszkográfia:
Gotthard (1992)
Dial Hard (1994)
Hamburg Tapes (1995) – koncert
G. (1996)
D-Frosted (1997) – akusztikus
Open (1998)
Homerun (2001)
One Life One Soul (2002) – válogatás
Human Zoo (2003)
One Team One Spirit (2004 ) – válogatás
Lipservice (2005)
Made In Switzerland (2006) – koncert
Domino Effect (2007)
Need To Believe (2009)
Heaven - Best of Ballads (2010) – válogatás
Homegrown - Alive in Lugano (2011) – koncert
Firebirth (2012)