Főkép Az ember azt gondolná, ha a második világháború átfogó légköréről és jellegzetes ideológiai mérföldköveiről akar valaki (akár csak fiktív) regényt írni, akkor még talán ezer oldal sem lenne elég a számára. Nemhogy nettó cirka 187. Pedig Benyák Zoltán zseniálisan mutatja meg, hogy bizony elég, még ha deréktájon kicsit talán szorít is itt-ott. A háború gyermeke történetét ugyanis a náci Németország ébredezésekor kezdi, cselekménye végigvonul a legkarakterisztikusabb attitűdökön, hogy aztán a világégés lezártával érkezzen a finisébe. S mindezt, hangsúlyozom, bruttó 197 oldalban. Benyák Zoltán fikcionális bravúrja abból a szempontból is elgondolkodtató erejű, hogy vajon képes-e az ember(iség) végre tényleg következetesen tanulni a történelem ezer évekre visszanyúló konklúzióiból, vagy menthetetlenül saját korlátozottságának csapdájában fog vergődni, amíg világ a világ, és egy kicsivel még utána is? Mert a tapasztalat sajnos erősen az utóbbit mutatja. Ki így, ki úgy próbál harcolni ellene (a belénk oltott eleve elrendelés ellen?), A háború gyermeke például remek, papírlapokra vetett, azaz elvileg időtálló és nem szélben elszálló kísérlet a lehetetlen(?) mellett.
 
Benyák Zoltán amúgy nem más, mint Jonathan Cross, illetve éppen fordítva. Az 1976-os születésű Zoltánt talán a kezdetektől fogva furcsa kettősség feszíti: reál beállítottságú szakmai életén túl (mérnöki-műszaki tanulmányok és végzettség) régtől kezdve folyamatosan foglalkozik a fiktív írással (iskolarendszerű és autodidakta módokon is). A háború gyermeke a Historium Kiadóval az első közös együttműködése, s egyúttal az első, saját neve alatt történő regénypublikálása. Jonathan Cross-ként szürreális atmoszférájú, a valóság és a misztikum határán billegő történetei jelentek meg eddig (Veszett lelkek városa, Kvartett), s A háború gyermeke esetében sem szakít döntően eme beállítottsággal. Hiszen ha elvonatkoztatott filozófiai síkra szándékozzuk terelni a mondanivalót, a második világháború kulisszái tényleg csak díszletelemként szerepelnek a történetben. A főhős Sophie Andersch történész és pimaszul izgága igazságkereső, aki bécsi otthonától a messzi-távoli Berlinben férje és lánya hiányát fájlalja, miközben megszállott makacssággal kutat egy olyan dokumentum után, amelyre személyesen a Führer akarja rátenni a kezét.
 
A titkos térkép megszerzése azonban a misztikus ideákat kergető náci gépezet fogságába taszítja őt, hogy aztán egyre elkötelezettebben lehessen a részese a Himalájába induló titkos expedíciónak, amelynek célja az isteni eredetű, tiszta emberi faj utolsó egyedének felkutatása. S miközben a világháború kereke szépen-lassan szembefordul a kizárólagos uralomra törő, elvakult Németországgal, Sophie sorsa egy jégbe faragott, titkokba zárt város-támaszpontba vezet. Igazi kihívás Benyák Zoltán regényének tartalmáról úgy írni, hogy elkerüljük a következetes cselekményszál fordulatainak leleplezését, de egyszersmind valódi dicséret az író részére. A háború gyermeke legfőbb ereje ugyanis abban áll, hogy a tények és a fantázia egymást kiegészítő együttműködésével játszva (szó szerint és átvitt értelemben is) kerüli el a kiszámíthatóság élvezetromboló csapdáit. Sophie Andersch karakterén keresztül gyakorlatilag az emberi természet kíváncsiságvágya; hamis és befolyásoló illúziók mögé rejtett igazságérzete; az elvakultság zsákutcába futó törekvései; az élet intellektuális, ámde átléphetetlen falak közé zárt körforgásának kiábrándító felismerései jelennek meg.
 
Az öt plusz egy (mintegy epilógusszerűen) lezáró fejezet nemcsak a karakteres helyszínekben jelent elhatároló különbözőséget, hanem egyéb síkokon is: lelkiállapotban, intellektuális magatartásban, (széles értelemben vett) vallási viszonyulásban, cselekvési hajlandóságban. Ahogyan ingadozik (mert hála a koncepciónak, sokszor ingadozik) Sophie jelleme, úgy eszmél, s ágál ellene/mellette az olvasó, az pedig már csak külön hab a tortán, hogy mindezt az aktív cselekvésre ösztönző beleélést a történészlány mellett megjelenő többi szereplő egyéniségének kvázi „mozdíthatatlansága” még jobban felerősíti. Bravó! Benyák Zoltán regénye a cseppet zavaróan rövid terjedelem ellenére (vagy éppen pont ezért) összetett és sűrű tematikát feldolgozó, rendkívül élvezetes stílusban megszólaló iromány-olvasmány, ahol mind a borongós atmoszférával megrajzolt kulisszák, mind a kellő mértékig, csakis a cselekmény elvárta fokig cicomázott figurák, mind pedig a lényegre szorítkozó, a szószátyárságot kerülő párbeszédek a lényegi közlendő hatását erősítik. A háború gyermeke esetében két ellentétes kulcsszó érvényesül: a kivitelezés szándékolt mértékletessége és a mondanivaló koncepciójának jó értelemben vett túlzott hangsúlyozása olyan dinamikát biztosítanak, amely mély nyomot hagy a fogékony olvasó gondolkodásában. Summa summarum: jó lenne már egyszer tényleg tanulni a múlt hibás „elkövetéseiből”.