FőképFülszöveg:
Minden ember életében eljön egyszer a pillanat, amikor szembe kell néznie saját magával. Számot kell vetnie elszalasztott lehetőségeivel, a hétköznapi élet apróbb és nagyobb hazugságaival, az önbecsapás ezernyi alakváltozatával. Az örökös halogatással és cselekvésképtelenséggel. Fel kell tennie a kérdést: mennyiben felelős saját sorsáért, s mennyiben alakítják azt a generációkon át öröklődő családi elfojtások, beidegződések és félelmek?
Sági György regényének hőse, Dániel úgy érzi, élete válságba jutott. Viszonyt folytat a vonzó, dinamikus Verával, ám nincs ereje elhagyni feleségét és két gyermekét. A nő választás elé állítja, a férfi pedig az írásba menekül. Hol szikár stílusú, hol áradóan érzelmes hangvételű feljegyzései alapján megelevenedik előttünk egy magyar zsidó család, a Sternek huszadik századi története, s közelről megismerhetjük Dániel -kudarcokban és sikerekben gazdag- hódításainak históriáját, a testével még alig ismerkedő, félszeg kamaszgyerek kínos próbálkozásaitól kezdve az érett, tapasztalt férfi gáláns kalandjaiig.
 
Családregény, erotikus, önéletrajz, esszéregény a magyar zsidó identitás problémáiról - egyszóval: önelemzés az irodalom eszközeivel. Vajon sikerül Dánielnek megértenie saját magát, és képes lesz végre döntést hozni?

Részlet a regényből:
AZ IDŐRŐL, MEG MIEGYMÁSRÓL

Az érettségit követő hónapokban – amikor Dániel számára bezáródott a másoknak kinyílni készülő világ – verseket írt.

Tehetetlen báb, megkövesedett időbe zárt emlékek,
Mást vádolt, mert eredményt felmutatni nem tudott
Csöpögő festék, viaszarcon máz, harsogó magány.

Az időről – az idő múlásáról vagy éppen múlhatatlanságáról – vallott elképzelései később sem változtak meg. Apja gyakran idézte a latin mondást: nem az idő halad, mi változunk. Ez volt talán az egyetlen apai öröksége. Apjának életideje éppen úgy a semmiből jött és – egy pillanatnyi kedélyes közjáték után – éppen úgy a semmibe érkezett, mint akárki másé. Nem is ez volt az elborzasztó, hanem a kezdet és a vég közti idő értelmetlensége. Mint anyja esetében. Aki védekezésképpen megkísérelt valamiféle új idősíkot teremteni saját maga számára, miután a világháború történései ráébresztették lehetőségeinek korlátaira.
Dániel később hosszú levelet írt az időről, mikor – ki tudja, hányadik szakításuk után – ismét közeledni próbált Verához. Aki pusztán a lényével rákényszerítette, hogy megpróbálja e felforgatott világot élete mindennapjainak színterévé formálni. Azért, hogy apai öröksége végre valósággá válhasson: – Mi változunk.
Ez a levél, ha meglenne, olyan eseményekre emlékeztetné a férfi t, amelyekre mint saját kishitűségének bizonyítékaira gyűlölettel gondolt. A levél szövegét valahogy így rekonstruálhatnánk:

„Emlékszem, egyszer elmondtam neked, milyen verseket írtam huszonegy évesen. Azt válaszoltad, ebben a korban mindenki verseket ír. Mindenki, aki jelenvalónak tekinti magát a térben, és nem csak kitölti azt. Így igaz. Ezeket a verseket azonban én körmöltem le, már akkor is megsárgult papírlapokra, amelyek időtlen idők óta (lám, az idő időtlenségének abszurditása!) ott álltak szüleim szekrényében. Nem tudni, kiknek a keze nyomát viselték magukon. Minden részletükben az időre utaltak. Az időre, amely mást jelent nekem, neked vagy akárki másnak.
Kétféle idő létezik. Míg a külső idő egyenes vonalú egyenletes mozgást végez, addig a belső idő, minden ember személyes belső ideje letér az egyenes vonalú pályáról. Az események cikáznak a térben és az időben, én pedig újrarendezem őket. Irracionalitás – térben cikázó események! –, ami mögé bármikor elbújhatok. Állandóan ezt tettem, ha úgy hozta a sorsom. Amikor el akartam menekülni a hamarosan bekövetkező történések elől, vagy ellenkezőleg, újra és újra meg akartam élni a már megélt eseményeket. Talán többször is, mint kellett volna. Mind újabb ürügyeket kerestem arra, hogy elodázzam a cselekvést, és a tett halálától undorodva az okoskodásba menekültem.
Az idő valóban megkövesedik, rám zárul: az én korom nem azonos a velem párhuzamosan haladó idővel. (Kortalanságomba vetett hitem szerencsére segít elhessegetni ezeket a kellemetlen gondolatokat.) Nem akartad elfogadni, amit egyik korai versemben írtam az »elvesztegetett, cselekvésre szánt idő fojtogató gyűrűjéről«. Mintha már akkor megéreztem volna…
Maradt számomra a művészlélek művészet nélkül. Alkotó szellem alkotás nélkül. Egyetlen mentségem, hogy legalább nem hamis, álszent pózról van szó. Az idő valóban cikázik velem, és ez így jó. Ettől érzem jól magam a világban. E nélkül ma már élni sem tudnék. A belső és a külső idő kettőssége vált az én világommá. Ez a kettős idősík azonban pokollá teheti az életemet, ha nem tudom megformálni a saját időmet. Más sorrendben újrarendezem magamban a külső idő eseményeit. A megtörténteket és a megtörténni remélteket egyaránt. Látomásaimban nincs köztük érdemi különbség. Mint egy varázsló, aki az idővel mutat be trükköket. Nehezen választhatom el a valóságost a bennem történtektől. Amit szeretnék megélni, összerendezem a már megélttel, és új valóságot alkotok belőlük. Nem oly hamis dolog ez, mint elsőre tűnik.
Ezért áll közel hozzám a történelem. A történetírás, amely tudománynak álcázva is csupán játék az idővel. Amely játékban én is benne vagyok. Nem szereplőnek érzem magam. Kívülállóként, de jelenlévőként élem át a helyzetet. Nagyon szeretem a színpadiasan harsány jeleneteket! Egy helyre terelem a történések résztvevőit, szembesítem őket tetteik következményeivel. Utólag megítélem és megítéltetem velük tetteiket és gondolataikat. Mint aki bárkit is megítélhetne! Bírónak lenni mások cselekedetei felett, de később, jóval később, ítéletalkotásra alkalmas távlatból. Ifjú kibicként az öregek asztalához ülni, nézni lapjárásukat, és hangosan felszisszenni, amikor bemondják a bukásra ítélt durchmarsot. Tekintetüket dühösen rám emelik, de az utókor engem igazol. A számukra jelen idejű, számomra múlt idejű történet tetteik ismert következményeivel. Önigazolási vágyam történelmi távlatot kap.
Azt mondtad, kapcsolatunkba beengedtem az időt. Ez nem igaz. Az idő mindig is határozottan jelen volt, csak te másképpen érzékelted. Pedig már az első pillanatban is tudtad, hogy ott van. Első szeretkezésünk előtt fél órával azt kérdezted a szálló udvarán, tudom-e, hogy kapcsolatunk ideiglenes, és én azt válaszoltam, hogy igen. Külső és belső időm azóta is sokszor elvált egymástól. Hol előreszaladt, hol vissza, hol egy helyben állt. Mikor milyen volt a helyzet közöttünk. Talán ezért nem ugyanúgy emlékezünk a történésekre. (Nem csak azért, mert más irányból szemléljük azokat. Mint minden nő, ha férfi re néz, és minden férfi, ha nőre pillant.) Ezért mondhattam többször, kapcsolatunk azon időszakának végéhez közeledve, amely felrúgta a hagyományos „nős férfi szeretője” viszony sémáit, hogy megállt az idő. Hiába tiltakoztál. Én úgy akartam megélni a kapcsolatunkat, hogy megálljon az idő. Aztán az idő újraindult, és egymás után végigfutottak az azóta valóban megtörtént események.
Kapcsolatunkba az idő nem úgy került bele, mint valami oda nem illő dolog, és nem is én emeltem be. Mintha ez bármilyen szándékon múlna! Ezért tiltakoztam vehemensen a megjegyzésed ellen. Mert egészen addig úgy láttam, hogy uralom az időt, legalábbis abban a formájában, ahogyan számomra létezik: szabadon alakítható módon. A leigázhatatlan, egyenletesen múló idővel nem tudtam és most sem tudok mit kezdeni. Nem álomvilágban éltem, és szándékozom élni, hanem átélhetővé akarom tenni az eljövendő időt a jelen időben: meg akarom élni a jövőt.
Ez hát az idő. Az én időm. Ami nem mindig nekem dolgozik. Nem tudok kitérni előle. Nincs hova.”

Ez a levél eltűnt. Valahol a költözések közben térben és időben örökre elveszett. Mint Dániel tizennyolc évesen írt versében a lét. Nem lelhető fel. Csak nagy nehézségek árán rekonstruálható a puhafa asztallapon hagyott lenyomatokból. Talán nem pontosan így szólt. Lehet, hogy nem is volt benne szó az idősíkok variálásáról. Hiszen ki hallott olyan őrültséget, hogy valaki – különösen egy szerelmeskedésre kész férfi! – az időről írt dolgozattal akarja szerelméről biztosítani az imádott nőt? Az ilyet a büntetőjog alkalmatlan tárgyon elkövetett cselekményként minősíti, és nem helyez kilátásba büntetést az elkövetővel szemben. Aki guminőt választ párjául, majd – nem látván más megoldást a kapcsolat lezárására – meg akarja ölni, nem felelhet gyilkosságért.
Az idő konkrét jelenvalósága mégis történetünk egyik legfőbb mozgatórugója. Az idő játéka kegyetlenebb minden más játéknál. Leírható-e az életünk az időben és térben egymás melletti kitérések eredőjeként? Amikor késve érkezünk meg a helyszínre, és ezért elmarad a találkozás, vagy a másikat tartja fel valami, ezért nem érhet oda hozzánk, mikor mi éppen őrá várunk?

A Kiadó engedélyével.