FőképA történet főszereplője három végzős főiskolás fiatal, akik egy különös szerelmi-baráti háromszög tagjai. A cselekmény hármuk folyton változó kapcsolatai és az iskola utáni életkezdés (vagy egyszerűen csak: a felnövés) nehézségei körül bonyolódik. Hogy pontosan mik ezek a nehézségek? Az okos, romantikus természetű Madeleine számára a nagy dilemma az, hogy vajon folytassa-e a tanulmányait és merüljön-e bele még inkább az általa rajongva szeretett viktoriánus írók életművébe, vagy inkább hagyja az irodalmat a csodába, és vállalja, hogy egész életében barátja, a mániás depressziós Leonard őrangyala, megmentője és ápolója legyen. Leonard számára a probléma súlyosabban egzisztenciális jellegű: bár a fiú hihetetlenül tehetséges és eredeti gondolkodású, úgyhogy minden esélye meglenne a sikerre, a depressziós időszakaiban minden alkalommal egyre mélyebbre kerül a saját poklába, egyre nehezebben tudja magát kiverekedni onnan és egyre inkább pokollá teszi a körülötte lévők életét is. Számára a kérdés tehát az, hogy van-e egyáltalán esélye arra, hogy valaha nagyjából normálisan élhessen. A harmadik főszereplő, a miszticizmusra hajlamos Mitchell nagy kérdése pedig a vallásos élettel és a szerelemmel kapcsolatos: a fiú a főiskola első éve óta szerelmes Madeleine-be (viszonzatlanul), és a diploma megszerzése után hosszú (valóságos és belső) utazásra indul, amely során megpróbál rájönni, hogy vajon a vallás segíthet-e neki abban, hogy végre elfelejtse a lányt.

A történetben ironikus és szomorkás módon végig ott húzódik a 19. századi angol regényekre jellemző „házassági összeesküvés” (pontosabban szólva: a „házasodásra kihegyezett cselekmény”) motívuma. Az akkori irodalomban számos példát találunk arra, hogy a történet fő célja, hogy biztonságosan elvezesse a hősnőt a házasságig. Lehetnek kisebb kitérők az oda vezető út során, akadhatnak félreértések, sértések és sértődések, és még az is lehet, hogy a hősnő kezét először az alkalmatlan férfi kéri meg a minden tekintetben tökéletes helyett – az viszont soha nem fordulhat elő, hogy a hősnő hozzá is megy az alkalmatlan férfihoz, és a félreértések is mind tisztázhatónak bizonyulnak. A Házassági összeesküvés főszereplői viszont kénytelenek belátni, hogy az 1980-as években (vagy egyáltalán: a valóságban) nem feltétlenül vezet minden történet elkerülhetetlenül a házassághoz, vagy ha mégis, akkor az a házasság nem feltétlenül lesz felhőtlen és nem biztos, hogy örökké fog tartani.

Ehhez a felismeréshez persze hosszú út vezet, és Eugenides nem rest végigvezetni minket rajta: a könyv nagyobb egységei más-más főszereplő szemszögéből láttatják az eseményeket, és megismerjük mindhárom fiatal múltját, családi körülményeit, a diploma megszerzését követő egy évük történetét, és azt is, hogy ők hogyan élték át az egymással való kapcsolatukat. A különböző nézőpontú részekből pedig természetesen az is kiderül, mennyire eltérő módokon értelmezték az egyes szereplők ugyanazokat az eseményeket.

Annak ellenére egyébként, hogy a könyv szereplői fiatalok, a problémáik pedig főleg afféle „fiatalos” problémák (amelyek közül a legtöbb, valljuk be, nem feltétlenül életbevágó jelentőségű, hiszen például egy olyasféle szerelem, amilyet Mitchell érez Madeleine iránt, általában azért átvészelhető), a Házassági összeesküvés „felnőtt” könyv: nem egyszerűsíti le azt, ami a szereplők életében bonyolult, és minden nehézséget komolyan vesz – számomra üdítő érzés ilyen könyvet olvasni.

A szerző egyébként ebben a könyvében is olyan szépen és melankolikusan ír, mint az általam eddig olvasott másik regényében, az Öngyilkos szüzekben. Amellett, hogy a stílus kifinomult, a szöveg nagyon „irodalmi” is, hiszen egyrészt a szereplők folyton olvasnak (és annak, amit olvasnak, és annak, ahogy az olvasottakra reagálnak, gyakran nagy hatása van az életük eseményeire is), másrészt pedig a történeten végigvonuló (poszt)modernizált házassági összeesküvés-téma is igen irodalmi, és például olyan kérdéseket is felvet, hogy vajon lehet-e az életet úgy élni, mintha az egy viktoriánus regény lenne.

A választ nem írom le. Csak annyit, hogy a regényt lezáró „igen” szó, ami egy igazi viktoriánus regényben valószínűleg egy házassági ajánlatra adott válasz lenne, itt egészen más kontextusban hangzik el és egészen más módon változtatja meg a szereplők életét, mint egy lánykérés. S ez az utolsó „igen”, és az elhangzásához vezető beszélgetés olyan erős és felemelő lezárása a könyvnek, hogy ha nem lenne jó az ezt megelőző 480 oldal is, akkor azt mondanám: már csak az utolsó egy oldal kedvéért is érdemes elolvasni ezt a könyvet.