FőképFülszöveg:

Amikor a Föld forgása lassulni kezdett, még sokáig nem lehetett érzékelni a napok peremén domborodó plusz időt. Egyre csak gyűlt, mint a rejtett daganat. Eleinte még nem látszottak a következményei: a felerősödő gravitáció, a sötét és világos napszakok meghosszabbodása, mely a növények kipusztulásához vezetett, vagy hogy a bolygót védő mágneses mező gyengülése felerősítette a napkitörések káros hatásait. De lassacskán már a kevésbé egyértelmű következményekkel is szembe kellett nézniük az embereknek. Családok estek szét, és új, lázas szerelmek szövődtek. Barátságok lettek semmivé, és sokan teljesen magukra maradtak. Lehet, hogy annak, ami Juliával és a családjával történt, semmi köze nem volt a lassuláshoz. Ám a tizenegy éves lánynak hirtelen muszáj volt felnőnie és megtalálnia a túlélés lehetőségét egy pusztuló világban. "Megindító disztópia egy kamaszlányról és egy eltűnőben lévő világról" -(Kirkus). "Csodálatosan megírt, rémisztően valószerű látomás" - (Publishers Weekly).

Részlet a regényből:
Nem vettük észre rögtön. Nem lehetett érezni.
Először még nem észleltük a napok szélén domborodó plusz időt, ami egyre csak nőtt, mint daganat a bőr alatt.
Akkoriban az időjárás meg a háborúk kötötték le minden figyelmünket. Kit izgatott a Föld forgása? Egyes távoli országokban még mindig bombák robbantak az utcán. Jöttek-mentek a hurrikánok. Véget ért a nyár. Elkezdődött az új tanév. Az órák ugyanúgy ketyegtek, mint mindig. A másodpercek cseppjei percekké álltak össze. A percek órákká terebélyesedtek. Semmi sem utalt rá, hogy az órák már nem ugyanúgy, nem ugyanolyan hosszú napokká gyűlnek, ahogy a világon mindenki tudta.
Voltak, akik később azt állították, hogy ők már hamarabb felismerték a bajt. Az éjszakai műszakban dolgozók: az árufeltöltők, a rakodómunkások, a kamionsofőrök, illetve azok, akiknek egészen másféle terheket kellett cipelni: az álmatlan, gondterhelt, beteg emberek. Mindazok, akik hozzá voltak szokva az éjszakai virrasztáshoz. Egy-két ilyen véreres szeműnek még az erről szóló híradások megjelenése előtt feltűnt, hogy mintha kitartóbb lenne a sötétség reggelente, de azt hitték, csak magányos, beteg elméjüket zavarta meg valami.
Október hatodikán szólaltak meg először nyilvánosan is a szakértők. Erre a napra természetesen már mind nagyon jól emlékszünk. Változás történt, mondták. Lassulás, így hívtuk ettől fogva: a lassulás.
„Nem tudhatjuk biztosan, folytatódik-e ez a tendencia – nyilatkozta egy félénk, szakállas tudós a futtában megszervezett, mára már hírhedtté vált sajtótájékoztatón. Köhintett egyet, aztán nyelt egy nagyot. Vakuk villantak a szemébe. Annyiszor megismételték a bejelentést, hogy a tudós sajátos hanglejtése, a hangsúlyozása, a szünetek, az a kis középnyugati akcentus örökre egybeforrt magával a hírrel. – De azt gyanítjuk, hogy igen.”
Azon az éjszakán 56 perccel hosszabbra nőtt a napunk.
Az elején voltak, akik kiálltak az utcasarkokra, és hangosan prédikáltak a közelgő világvégéről. Pszichológusok jöttek be hozzánk az iskolába. Emlékszem, észrevettem, hogy a szomszédban Mr. Valencia nagy kartonnyi konzerveket és ásványvizet hord a garázsába, mintha tartalékolna valamire – mint utólag kiderült, a valóságosnál egy jóval kisebb katasztrófára.
A boltok hamar kiürültek, a letakarított polcok úgy festettek, mint a sült csirke leszopogatott csontjai.
Az autópályák bedugultak. A hírek hallatán az emberek azonnal költözni akartak: egész családok zsúfolódtak a kisbuszaikba, aztán irány az államhatár. Úgy szaladtak szét mindenfelé, mint megannyi apró bogár, ha hirtelen rájuk világít az ember egy zseblámpával.
De persze nem volt hová menni.
 
2.
Szombat volt, mikor bejelentették a hírt.
Nálunk egyébként senki sem vette észre a változást. Mikor aznap reggel feljött a Nap, mi még aludtunk, úgyhogy nem észleltünk semmi különöset. A bejelentés előtt eltelt néhány óra emléke még ennyi év után is úgy él a fejemben, mintha egy üvegvitrinben őrizgettem volna.
A barátnőm, Hanna nálunk aludt előző este. Hálózsákban aludtunk a nappali padlóján, már vagy százszor töltöttük így, egymás mellett az éjszakát. A fűnyírók motorjának dorombolására és kutyaugatásra ébredtünk, meg a trambulin puha nyikorgására, ahogy a szomszéd ikrek ugráltak rajta. Alig egy óránk volt, hogy kék focimezben, lófarokba fogott hajjal, napolajtól fénylő arccal, kopogó stoplis cipőinkben elinduljunk az edzésre.
– Iszonyú furát álmodtam az éjjel – szólalt meg Hanna. Hason feküdt, a fejét az egyik könyökén nyugtatta; hosszú szőke haja kócosan lógott a füle mellett. Karcsú volt és bájos, amilyen én is annyira szerettem volna lenni.
– Te mindig furákat álmodsz – feleltem neki.
Kicipzárazta a hálózsákját és felült, a térdét az állához húzta. Vékony csuklóján szerencsekarkötő csörgött, rajta számtalan amulettel. Többek között egy kis bronzszív egyik fele is ott lógott rajta, aminek a másik fele nálam volt.
– Álmomban otthon voltam, de nem a mi házunkban – folytatta. – Anyámmal, csak nem az anyám volt. Meg a tesóim sem a tesóim.
– Én szinte soha nem emlékszem, mit álmodtam – válaszoltam, aztán felálltam, hogy kiengedjem a macskákat a garázsból.
A szüleim ugyanazt csinálták, amit emlékeim szerint minden reggel: újságot olvastak az ebédlőasztalnál. Még most is látom, ahogy ott ülnek: anyám a zöld fürdőköpenyében, vizes hajjal, csak gyorsan átfutja a lapokat; apám már felöltözve, sorban elolvas minden cikket egymás után, a betűk visszatükröződnek a szemüvege vastag lencséin.
Apám még jó ideig őrizgette az aznapi újságot – gondosan összehajtogatta és eltette, mint valami örökséget, az aznapi mellé, amikor én megszülettem. Azon a szombati napon azt írta az újság – még a nagy bejelentés előtt jelent meg –, hogy a városban megint emelkednek az ingatlanárak, a környéken jó néhány tengerparti szakasz tovább pusztult, és újabb autópálya-felüljáró építését tervezik. A héten egy helyi szörföst megtámadott egy nagy fehér cápa; a határőrök majd 5 kilométer hosszú drogcsempész-folyosót találtak két méterrel az amerikai-mexikói határ alatt; és a tőlünk keletre elterülő sivatagban, egy fehér kövekből rakott halom alatt egy rég eltűnt fiatal lány holttestére bukkantak. Az aznapi napfelkelte és napnyugta pontos ideje is szerepelt az utolsó oldalon: de persze ezek az adatok már rég nem feleltek meg a valóságosnak.
Fél órával azelőtt, hogy a hír kitudódott, anyám elindult bagelt venni.
Azt hiszem, a macskáink már azelőtt is érezték a változást, hogy mi megtudtuk volna. Két sziámi macskánk volt, de teljesen különböző volt a természetük: Chloe álmos, pihés szőrű, kedves teremtés, Tony viszont pont az ellentéte, öreg, óvatos állat, tán nem is volt már akkoriban teljesen normális, mert kis csomókban kitépkedte a saját szőrét, és a halmocskákat állandóan szerteszét hagyta a házban. Úgy sodródtak ide-oda a szőrpamacsok a szőnyegen, mint valami különös kis ördögszekerek.
Az utolsó percekben, miközben a száraztápot kanalaztam a tálkájukba, hirtelen mindkét macska füle a bejárati ajtó felé fordult. Talán megéreztek valami furcsát a levegőben. Mindkettő jól ismerte már anyám Volvójának a hangját, ezért utólag elgondolkodtam, vajon arra figyeltek fel, hogy a kerekek szokatlanul gyorsan pörögnek, ahogy anyám behajt a ház elé és nagy sietve leparkol; vagy esetleg kihallották a pánikot a kézifék éles kattanásából.
Hamarosan nekem is feltűnt, anyám milyen izgatott: abból, ahogy a verandán dobogott a lába, ahogy a kulcsai rakoncátlanul zörögtek az ajtóban. A boltból hazafelé jövet, az autóban ülve hallotta a rádióban az első, mostanra elhíresült bejelentést.
– Kapcsoljátok be a tévét, most azonnal! – mondta, ahogy kifulladva, leizzadva berontott. A kulcsot a zárban felejtette, egész nap ott himbálózott. – Valami istentelenül szörnyű dolog történik!

Anyám mindig is szerette a nagy szavakat, úgyhogy már hozzászoktunk a drámai kirohanásaihoz. Állandóan eltúlzott és felnagyított mindent. Az istentelenül szörnyű dolog nála bármit jelenthetett, ezer meg ezer dolog belefért ebbe a kategóriába, a többségük valamilyen egyszerű, egészen ártalmatlan kellemetlenség: egy meleg nap, egy közlekedési dugó, egy csöpögő csap, esetleg egy hosszú sor a boltban. Nála még a cigifüst is lehetett istentelenül szörnyű, ha túl közel szállt hozzá.
Nem reagáltunk egyből. Apám meg sem mozdult az asztal mellett, csak ült zavartalanul a kikopott, sárga San Diego Padres-feliratú baseballpólójában, egyik keze a kávéscsészéjén, a másik meg a tarkója mögött, épp befejezte az üzleti rovat egyik cikkét. Én elvettem és kinyitottam a bageles zacskót, a papír zörgött az ujjaim között. Még Hanna is elég jól ismerte anyámat ahhoz, hogy nyugodtan folytassa, amit épp csinált: a krémsajtot próbálta kibányászni a hűtő alsó polcáról.
– Láttátok? – kérdezte. Nem láttuk.
Anyám azelőtt színésznő volt. A régi reklámfilmjeit tartalmazó kazetták – főleg hajápolási és konyhai termékeket népszerűsített – most a tévé mellett álló, poros videokazetta-tartón álltak halomban. Az emberek gyakran mondogatták nekem, milyen szép volt fiatalon. Sima arcbőrét, magas, határozott arccsontját látva el is tudtam képzelni, de az évek során azért felszedett néhány kilót. Most heti egy órában drámát és négy órában történelmet tanított a helyi gimiben. Úgy 150 kilométerre laktunk Hollywoodtól.
A hálózsákokon állt, fél méterre a tévé képernyőjétől. Úgy emlékszem, a tenyerét a szájára tapasztotta, mint mindig, mikor aggódott valami miatt; de akkor csak arra tudtam figyelni, hogy a futócipője fekete, recés talpa összegyűri Hanna hálózsákját: finom, puha, rózsaszín pöttyös pamut anyagból volt: egy túra viszontagságos körülményei között teljesen használhatatlan lett volna, maximum egy meleg lakás pihe-puha szőnyegén lehetett bevetni.
– Nem hallottátok? – kérdezte anyám, és felénk pördült. Nekem már tele volt a szám sajtkrémes bagellel, egy szezámmag épp befészkelte magát a két első fogam közé.
– Joel! – kiabált oda apámnak. – Komolyan mondom! Ez szörnyűséges!
Apám ekkor felnézett az újságból, de a mutatóujját a soron tartotta, amit épp olvasott. Honnan is tudhatta volna, hogy a világegyetem működése most kivételesen valóban indokolja anyám felindultságát?

A Kiadó engedélyével.