Főkép

Fülszöveg:
 „A szerelem megengedi, hogy az, akit szeretek, egyre kevésbé függjön tőlem"

Apa és fia beszélget egymással. Az apa hosszasan magyarázza, hogy vannak helyzetek, amikor egyszerűen szót kell fogadni a felnőtteknek, mert azok okosabbak. A kisfiú végül váratlanul megkérdezi: Mondd, apu, ki találta fel a telefont? A telefont, fiam, feleli az apa, Bell találta fel. Mire a kisfiú: És miért nem az apukája találta fel, ha egyszer ő okosabb volt?

Jorge Bucay, a világhírű argentin pszichoterapeuta, mint már megszokhattuk, ebben a könyvében is ilyen gondolatébresztő anekdotákkal, mesékkel, kis elbeszélésekkel illusztrálja mondandóját – ezúttal legfőképpen azt, hogy az ember ugyan nem lehet teljesen önálló vagy független, de csak akkor találhatja meg igazi útját az életben, ha a benne lévő gyermek nem függ senki mástól, csak saját érett, felnőtt énjétől. Az önismeret útján ezt a felnőtt énünket kell megtalálnunk, s aztán minden körülmények között, akár azt is vállalva, hogy sokaknak nem tetszik, ragaszkodni hozzá, hogy azok legyünk, akik vagyunk. S akkor, írja Bucay:

„Soha nem függök mások szavaitól, de mindig meghallgatom őket.
Soha nem engedelmeskedem mások tanácsainak, de mindig figyelembe veszem őket.
Soha nem függök a külvilág véleményétôl, de mindig tisztán akarom látni, mit gondolnak rólam."
Ezzel a könyvvel indítjuk el a szerző Camino-sorozatát, amely öt részből áll: Az autodependencia útja, A találkozás útja, A könnyek útja, A boldogság útja és A spiritualitás útja.

Részlet a könyvből
A HINTÓ ALLEGÓRIÁJA
Egy októberi napon egy ismerős hang azt mondja nekem a telefonban:
– Menj le az utcára, vár ott egy ajándék.
Lelkesen lemegyek, és valóban ott találom az ajándékot. Egy csodás hintót, amely pontosan a házam ajtaja előtt áll. Fényezett diófából és bronzból készült, rajta fehér kerámialámpások: gyönyörűséges, elegáns, fényűző az egész. Kinyitom az ajtaját, és beülök. Bordó kordbársonnyal kárpitozott nagy, félkör alakú ülés, fehér, csipkés ablakfüggönyök – minden pompázatos belül is. Leülök, és érzem, hogy az egészet rám szabták, pontosan a lábam hosszára, az ülés mérete is épp megfelelő, a tető magassága is… minden nagyon kényelmes, és nem férne el senki más mellettem.
Aztán kinézek az ablakon, és látom a „tájat”: az egyik oldalon a házam homlokzatát, a másikon a szemközti házét… és azt mondom: „Fantasztikus ajándék! Milyen szép, milyen csodálatos!” És egy darabig élvezem ezt az érzést.
De aztán kezdek unatkozni; mindig csak ugyanazt látom az ablakból.
„Mennyi ideig képes ugyanazt nézni az ember?”, kérdezem magamtól. És kezdek arra gondolni, hogy az ajándék, amit kaptam, nem jó semmire.
És már hangosan panaszkodom is emiatt, amikor egyszer csak jön a szomszédom, és mintha csak megérezné, mi a bajom, azt mondja:
– Nem látod, hogy hiányzik valami erről a hintóról?
Döbbent arcot vágok: ugyan mi hiányozna? – és közben a szép szőnyeget és kárpitot nézem.
– A lovak, azok hiányoznak – mondja, még mielőtt rákérdeznék.
Hát ezért látom mindig ugyanazt, gondolom, ezért unatkozom…
– Hát persze – mondom.
Megyek is azonnal a lóistállóba, és befogok két lovat a hintó elé. Megint beülök, és elkiáltom magam:
– Gyía!!!!
Egyszeriben gyönyörű táj tárul elém, egészen különleges, és állandóan változik: csupa meglepő látvány.
De kis idő múlva azt érzem, hogy nagyon rángatózik a hintó, sőt az egyik oldala repedezni kezd.
A lovak borzalmas utakon vágtatnak; átvágnak minden kátyún, felszökellnek a járdára, veszélyes városnegyedekbe visznek.
Érzem, hogy nincs hatalmam semmi fölött, ami történik velem; arra visznek a lovak, amerre nekik tetszik.
Eleinte nagyon szép volt ez az utazás, de most egyre veszélyesebbnek érzem.
Félek, és már értem, hogy valami még mindig nincs rendjén.
Ebben a pillanatban megint meglátom a szomszédomat, aki az autójával megy el mellettem. Odakiáltok neki:
– Mit tettél velem!?
ő meg visszakiált:
– Az a baj, hogy nincsen kocsisod!
– Ja, tényleg! – mondom.
Nagy nehezen, a szomszédom segítségével megfékezem a lovakat, és úgy döntök, hogy felfogadok egy kocsist. Néhány nap elteltével munkába is áll. Merev, körültekintő ember, nem túl vidám, de érti a dolgát.
Úgy érzem, most aztán már tényleg kiélvezhetem az ajándékot, amit kaptam.
Beülök a hintóba, kényelmesen elhelyezkedem, kidugom a fejem az ablakon, és megmondom a kocsisnak, hova akarok menni.
         Gyía, indulunk! Kocsisom ura a helyzetnek, tudja, milyen sebességgel kell menni, és kiválasztja a legjobb utat.
Én pedig… én élvezem az utazást.
Ez a kis allegória segíthet abban, hogy megértsük a létezés holisztikus fogalmát.
Megszületünk, kilépünk a „házunkból”, és egy ajándékot találunk: a testünket. Egy hintót, amelyet mindannyiunknak külön terveztek. Egy járművet, amely alkalmazkodni tud a változásokhoz az idő múlásával, és mégis mindig ugyanaz marad az egész út során.
Nem sokkal születésünk után testünkben megszületik egy vágy, egy szükséglet, egy ösztönös kívánság – és mozgásba lendül. Ez a hintó – a testünk – semmire sem jó, ha nincsenek hozzá lovak: vagyis vágyak, szükségletek, impulzusok és érzelmek.
Minden jól megy egy darabig, de egyszer csak kezdjük megérteni, hogy ezek a vágyak kockázatos, sőt néha veszélyes utakra visznek bennünket, és akkor meg kell fékeznünk őket. Ekkor jelenik meg a kocsis alakja: az eszünk, az értelmünk, a racionális gondolkodás képessége. A kocsisunk kiválasztja számunkra a legjobb útvonalat.
Tudnunk kell, hogy mindannyian legalább három személyből állunk, amelyek együtt léteznek bennünk.
Az egész úton, amely az életed, egyszerre vagy a hintó, a lovak és a kocsis.
Meg kell teremtened mindezek harmóniáját, ügyelve rá, hogy e három főszerepelő egyikét se hanyagold el.
Hagyni, hogy testedet csak az ösztönös impulzusok, az érzelmek vagy a szenvedélyek irányítsák, nagyon veszélyes lehet. Más szóval fontos, hogy az értelmed valamilyen rendet teremtsen az életedben.
A kocsisnak az a feladata, hogy felmérje az utat, kiválassza az útvonalat, de a hintót mégiscsak a lovaid húzzák. Nem engedheted meg, hogy a kocsisod elhanyagolja őket. Etetni, gondozni, óvni kell őket, mert… lovak nélkül ugyan mihez kezdenél? Mi lenne belőled, ha nem lennél más, csak test és agy? Ha nem lennének vágyaid, milyen sivár lenne az életed! Olyan, mint azoké az embereké, akik úgy járnak-kelnek a világban, hogy nincsenek kapcsolatban az érzéseikkel, és hagyják, hogy csak az agyuk húzza a hintójukat.
Nyilvánvaló, hogy a hintót sem szabad elhanyagolni, mert hiszen ki kell tartania az egész úton. És ehhez javítgatni kell, gondoskodni róla, megtenni mindent, hogy jó állapotban legyen. Ha senki sem ügyel rá, a hintó összetörik, és akkor vége az útnak.
Abban a pillanatban, amikor ezt felismerem, amikor tudom, hogy egy vagyok a testemmel, a fejfájásommal és az éhségérzetemmel, hogy egy vagyok a kívánságaimmal és a vágyaimmal, a gondolkodó elmémmel és a tapasztalataimmal… abban a pillanatban kész vagyok arra, hogy felkészülten nekivágjak az útnak, amelyet – éppen ekkor – választok magamnak.

A Kiadó engedélyével.