FőképA szerzőt néhány évvel ezelőtt két napra bebörtönözték közterületen való drogfogyasztásért. Beigbeder és a társasága sérthetetlenségük biztos tudatában, józan ítélőképességüket félretéve, egy parkoló kocsi tetejéről szippantgatták látványosan a kokaincsíkokat – úgyhogy nehéz volt nem egyetértenem a kiérkező rendőrök véleményével, miszerint ez az egész úgy nézett ki, mintha szándékosan provokálták volna a hatóságokat. De mindegy is, hogy provokáció volt-e vagy sem, a lényeg, hogy a társaság nagy része még idejében meglépett, Beigbeder-t és egy barátját viszont elfogták és bevitték a rendőrségre, ahol az író minden komforttól megfosztva volt kénytelen eltölteni két éjszakát – és miközben fázott, éhes volt, magában dühöngött és úgy érezte, őt most éppen rettenetesen megalázzák, gondolatban elkezdte írni ezt a könyvet.

A Francia regényt, ami egyszerre szól a mai francia társadalom néhány elgondolkodtató és sokak életére kiható jelenségéről, merőben személyes apróságokról, valamint Beigbeder családjának történetéről és a férfi saját életéről (amikből megsejthető, hogy milyen ma egy „tipikus” francia család, és hogy milyen múltja, milyen öröksége lehet bármelyik családnak). A könyv kritikus, pimasz hangon szól például arról a drogpolitikáról, ami a Beigbeder-hez hasonló „egyszerű” felhasználókat üldözi, de a nagybani terjesztőket meg sem próbálja felkutatni. Aztán szól arról a hamis sérthetetlenségérzetről és arroganciáról, amit a (hír)név adhat az embernek és ami egy pillanat alatt semmivé válik, ha az embert bedugják egy koszos és hideg cellába és nem közlik vele, mire számíthat másnap (egyébként a történetből kiderül, hogy az író úszott már meg valamit azért, mert ismert ember – ez esetben viszont úgy tűnik, éppen hogy rosszabbul jár amiatt, hogy híres: például egy éjszaka helyett kettőt is őrizetben kell töltenie). És szól még a regény az „átlagcsaládról”, amiben kicsiben benne van az egész társadalom és a történelem (bár Beigbeder arisztokrata-nagypolgári családi hátterét – a Michel Houellebecq által írt előszóban foglaltakkal ellentétben – én nem érzem annyira átlagosnak).

Mindezek mellett Beigbeder könyve önreflexív, a korábbi bizonyosságokat folyton felülíró elmélkedés is az írásról és az emlékezésről. Az író saját bevallása szerint a saját életét és múltját szeretné összerakni-értelmezni ebben a könyvben, és ezt megvalósítani nem éppen egyszerű, mert a férfinak mindössze egyetlen emléke van élete első tizenöt évéből, és képtelen felidézni a gyereket, akiből a felnőtt önmaga lett. De aztán ahogy a börtönbeli bezártság és bizonytalanság egycsapásra elérhetetlen távolságba repíti őt a jól kipárnázott (bár nyughatatlan és nem túl boldog) életétől és a jelenétől, és Beigbeder gondolatban írni kezd, a szavak mágikus módon előhívják a múltat, és kiderül, hogy a férfinak igenis vannak emlékei, és hogy az élete a felmenői életének logikus folytatása és következménye. A főszereplő látszólag igazi nagyvárosi, cinikus, mindenkitől elidegenedett alak, aki a családot csak felesleges kötelékek halmazának tekinti, amikből inkább szeretne kibújni, de be kell látnia, hogy ez lehetetlen – és a regény vége többszörösen megerősíti ezt a felismerést: magukkal a szavakkal is, és a könyvet lezáró, szimbolikus jelentőségű jelenettel is, amely kapcsolatot teremt Beigbeder múltja és jelene/jövője között.

Mint említettem, a regényhez Michel Houellebecq írt előszót, és ennek kapcsán érdemes lehet összevetni a két író könyveinek írásmódját és a bennük megnyilvánuló világnézetét. A kér író barátságban van egymással, és Beigbeder stílusa (amiben jó adag felsőbbrendűség-érzés, okoskodhatnék és arrogancia is van) és alapvetően pesszimista világlátása engem erősen emlékeztet is Houellebecq stílusára, pesszimizmusára és kegyetlenségére. Viszont van egy számomra fontos különbség: Beigbeder – biztosan azért is, mert a könyve bevallottam önéletrajzi – folyamatosan reflektál önmagára és a saját arroganciájára, felsőbbrendűség-érzésére, önsajnálatára, és az egyéb, kevéssé vonzó tulajdonságaira. Amikor például arról panaszkodik, hogy milyen embertelen bánásmódban részesül a börtönben és az egyik rendőr felhívja a figyelmét arra, hogy valójában kivételezett helyzetben van, tehát semmi oka a panaszra, ezt Beigbeder maga is készséggel elismeri. Mind mondja, tisztában van azzal, hogy amit csinál, annak a jó része csak szánalmas hiszti – viszont fenntartja magának a jogot, hogy annyit hisztizzen, amennyit csak akar, és olyan gyermetegen viselkedjen, ahogy csak jónak látja. Azt nem mondom, hogy Beigbeder (fiktív?) személyisége túlságosan megnyerő, de a szerző önreflexivitása és az öniróniája miatt mégsem lesz houellebecqi módon kegyetlen és embertelen sem a mű, sem a főszereplője.

Összességében a regény (és főszereplője) kissé nehezen kedvelhető – de attól még érdemes elolvasni a könyvet. Mert bár a Francia regény kevés vonzó azonosulnivalót nyújt, a benne megjelenő társadalomrajz (és -kritika), az önfeltárás, múltbogozás, a személyiség változásainak és fejlődésének dokumentálása, valamint az írás (fikció) és a valóság közötti kapcsolat ábrázolása bőven elég szellemi izgalmat kínál.