Főkép

Benkő László nevét a romantikus regények kedvelői és a történelmi témák rajongói egyaránt ismerhetik – jelen cikk kifejezetten a második csoport tagjaihoz szól. A szerző korábban a Táltosidők, az Idegen tüzek és A megszerzett föld című regényeivel, azaz a Honfoglalás-trilógiával szerzett magának igazi hírnevet. Sorozata két kiadást és több ezer eladott példányt ért meg, az elégedett olvasókon kívül pedig a szakma is felfigyelt az íróra: gondoljunk csak Fonyódi Tiborra, aki egyenesen klasszikusnak nevezte a trilógiát egy Facebook-bejegyzésében.
 
Benkő legújabb regénye, a Viharlovasok – A táltos fia már a címét (jobban mondva alcímét) tekintve is egy új sorozatot vetít elénk, és részben kapcsolódik nagy elődjéhez, a Honfoglalás-trilógiához is. A bő háromszáz oldalas, keménytáblás borítóval ellátott könyv a magyarok bejövetelének első évtizedét meséli el – sok szereplő sorsán, több nézőponton keresztül láttatva a korszakot, sőt, több elbeszélőt alkalmazva.
 
Számomra eleinte kicsit sok volt a több megkezdett szál, nehezen követtem az időbeni és térbeli ugrálásokat. Ez azonban csak addig tartott, amíg igazán bele nem merültem a történetbe, hiszen szerencsére hamar megtudjuk, mi köze van egymáshoz a sok szereplőnek és az eleinte egymástól függetlennek, kissé talán kuszának tűnő történéseknek. Benkő László ugyanis szépen egymásba vezeti a szálakat, hogy a történelmiregény-írás legszebb hagyományait követve adhasson át nekünk egy újabb hiánypótló művet, melynek egyik csúcspontja egyértelműen a legendás pozsonyi csata életszerű leírása.
 
Amit a Benkő-rajongók már jól ismerhetnek, illetve ami rögtön elsőre feltűnhet minden igényes olvasónak, hogy a kalandregényekben gyakran alkalmazott film- vagy vázlatszerű, párvonalas leírásokkal ellentétben a Viharlovasokban – úgymond – van anyag rendesen: bő lére eresztett leírások, aprólékos részletességgel ecsetelt korabeli szokások, ahogy az egy potenciális majdani klasszikushoz illik. Egyáltalán nem tartom ugyanis elképzelhetetlennek, hogy Benkő László történelmi regényei egyszer kanonizált szépirodalommá, vagy akár iskolai tananyaggá is válhatnak.
 
A szinte példátlanul szerény Benkő, aki önmagát még csak írónak sem tartja (inkább a „szerző” megnevezést preferálja), kilencven százalékban hiteles történelmi adatokat adaptál regénnyé, és csupán a maradék tíz százalékban engedi meg magának, hogy a fantáziája dolgozzon, hogy kibújjon belőle az igazi mesélő. Ilyen mértékű alázattal a kortárs magyar szerzőknél alig találkozhatunk – a regényt pedig már csak emiatt is érdemes elolvasni.