Főkép

Úgy tűnik, a Fumax kirándulása a könyvkiadás piacára tartósnak bizonyul, és képregények mellett/helyett a jövőben egyre inkább regényekkel kísérletezik pénztárcánk tartalmának megszerzésére. Legalábbis az idei év megjelenéseit tekintve ez az irány tűnik egyértelműnek. Személy szerint nincs ezzel semmi bajom, legfeljebb sajnálkozom, hogy az előzetes várakozásokkal ellentétben, hazánkban nincs kellő piaca a képregényeknek. De most nem erről, hanem a legújabb Assassin’s Creed kötetről jutott eszembe pár apróság.

 

A sorozat most megjelent negyedik kötete főként Ezio-ról szól, aki elhagyja szülőhazáját, hogy keleten megkeresse az orgyilkosok elfelejtett könyvtárát, és megtudjon valamit, amiről egyelőre fogalma sincs, de mennie kell. Bowden a tőle megszokott nagyvonalúsággal használja fel a korabeli hírességeket, így egy pillanatig sem csodálkoztam Piri reisz (ez utóbbi nem név, hanem katonai rang) és Szulejmán herceg (a későbbi I. Szulejmán) felbukkanásán. Ettől az egész csak még színesebb, látványosabb lett, nem mintha a cselekmény egyébként unalmas volna. Gyakorlatilag ez a kötet tesz pontot az előző háromban felvezetett történet végére, s ennek megfelelően számos látványos tömegjelenet, mesterien kivitelezett orgyilkosság után jutunk el a fináléhoz.
 

Tetszett, hogy a kor mércéje szerint öreg Ezio már nem olyan fürge ürge, mint fiatalon, és bár minden trükköt megcsinál, fut, repül, falra mászik – azért hamarabb elfárad, illetve a teste több alkalommal jelzi, kevesebbre képes mint fiatalon. Természetesen nem csak akciót látunk, hanem az eddig felépített templomos-orgyilkos ellentét morális érveiből is kapunk egy adagot. Véleményem szerint itt egy kicsit meginog az orgyilkos erkölcsi felsőbbrendűség, mivel ha a szükség úgy hozza, Ezio minden további nélkül sodor veszélybe civileket, ez pedig bizonyos értelemben ugyanolyan gátlástalanság, mint amivel a templomosokat vádolják a jófiúk. A helyénvalóság kérdése ugyan felmerül a szereplőkben, de egyértelmű válasszal nem szolgálnak. A másik kérdés, amit sajnálatos módon nem fejt ki a szerző – pedig kíváncsi lettem volna rá –, hogy honnan van pénzük az orgyilkosoknak? Elvégre kereskedelmi tevékenységet nem folytatnak, és lévén titkos szervezet, adományokkal sem halmozzák el őket, a felszerelés, kaja és más egyebek viszont pénzbe kerülnek.

 

Miközben a Jelenések egyszerre lezárja Ezio Auditore da Firenze és az előző részben megismert Altaïr Ibn-La’Ahad történetét, fél szemmel már a jövőre kacsingat, így kiderül, az orgyilkosok már Kínában is jelen vannak, illetve a Luther ténykedése után bekövetkező egyházszakadás miatt északon is lépniük kell majd. Kíváncsian várom, mi sül ki ebből.

 

Befejezésül két apróság. Amikor a kötet elején szóba kerül, hogy az egyik török kalóz a Fehér-tenger réme, elbizonytalanodtam, hogy most a fordítással van baj, vagy Bowden hibázott, elvégre az ilyen nevű tenger jóval északabbra helyezkedik el. Utánanéztem és Bowdennek van igaza, a Középkorban itt élők ilyen néven ismerték, a török neve (Akdeniz=fehér tenger) is erre utal. A másik meglepetés egy váratlan bölcselet formájában ért, ami azért meglepő, mert effélék eddig nem jellemezték a sorozatot. Ezio beszélget egy könyvkereskedővel:

„– Azt már megtanultam, hogy van élet a könyveken kívül is.

– Minden élet a könyveken kívül van.

– Úgy beszélsz, mint egy igazi tudós.

– Az élet kerül be a könyvekbe. Nem pedig fordítva.”

 

Itt a vége fuss el véle, jöhet az ötödik rész.

Részlet a regényből