FőképAz Úton itthoni fogadtatás-története valójában inkább a „befogadó közegről” árul el sokat, a hatvanas évek pártállami irodalompolitikájáról kiállított bizonyítványként olvasandó. Érdek fűződött hozzá, hogy – ha késve is – kiadják ezt a könyvet: a benne megfogalmazott nemzedéki társadalomkritika ugyanolyan jól jött a hatalomnak, mint a szöveget körüllengő „nyugat-bukásszagú” dekadens tehetetlenségérzet. De rettegtek is tőle, hiszen a szereplők hatásosan tálalt személyes szabadságfoka és a megfogalmazás is szétfeszítette az itt felállított kultúrpolitikai kereteket. Sajátos és megalkuvásoktól sem mentes küzdelem előzte meg a honi megjelenést – aztán a konszolidáció egyik megengedőbb hullámában a ’66-os első, Magvetős kiadást Déry György fordításában végül ugyanúgy az olvasók elé engedték, ahogyan a szintén abban az évben kiadott Üvöltés - vallomások a beat-nemzedékről-t. Emez szigorúan megszűrt, cseppenként adagolt kivonata volt a beat-nemzedék, Ginsberg, Burroughs, Gregory Corso sokszínű művészetének, amaz kissé jellegtelenre, vagy mondjuk úgy: Steinbeck stílusára hangolta a saját-ízű angol eredetit – de persze sok szempontból a tény ment csodaszámba, hogy ezeket a könyveket akkor egyáltalán kiadták.
 
A könyv 1983-ban jelent meg aztán újra nagyobb példányszámban; az Európánál, Bartos Tibor fordításában – szélesebb körben ekkor lett ismert; mondhatjuk úgy is, valójában ekkor került a köztudatba. Érdekes, ez a hatalmas „időcsúszás” akkoriban az élet része volt – talán a legfelfoghatatlanabb egy mai fiatalnak: hogy aki nem volt „tűzközelben”, az bizony a nyolcvanas évek elejéig nem kapta meg zenében, gondolkodásmódban, filmben és irodalomban a hatvanas évek valódi velejét. Többek közt értelmezhető formában e könyvet sem, a maga kibicsaklott „tudatmódosító hatásaival”. Bartosnak sem volt egyszerű dolga – egy nemzedéki szlengben írt művet kellett magyarítania úgy, hogy a mi akkori közbeszédünkben ennek a szlengnek valójában nem volt beszélt megfelelője. Ott van rögtön a „beat” – Bartos Tibor „vert”-nek fordítja: így jön létre magyarításában a „vert nemzedék”; így kap nevet a háború utáni Amerika új-konzervatív légkörének beilleszkedni képtelen fiatalsága. A beat valóban szakadtat jelent, lerongyolódottat, kiégettet – de hamar társult e szóhoz a „pillanat dinamikájával együtt élő”, „a zene lüktetésében feloldódó”, „a szabadságot konvenciómentesen megélő” jelentéstartalma, ami minden, csak nem „vert”. A teljes asszociációs tartalom lefordíthatatlan maradt. Milyen érdekes: Dean Moriarty kedvenc szava, a „dig” nagyjából mostanra kapott tartalmilag pontos, szlengbeli magyar megfelelőt, amely legalábbis körülbelül ugyanazt a funkciót tölti be az élőbeszédben, s ez a „vágod”.
 
Bartos Tibor mellett szól, hogy az eredeti regény hangulatából a maga módján szeretett volna minél többet átmenteni. S ellene, hogy ezt (nem is egy) erőltetett, sehol nem beszélt szleng megteremtésével próbálta elérni. Lássunk példát:
- Leég a köpeny, ha így megzavarod, te! Egy kicsit lassabban nem lehetne, a hétszázát!
- Igazán kilencvennel mentem? - hüledezett Eddie. - Észre se vettem ezen a sima úton.
- Ha nem csipkodod magadat annyira, még eljutunk Grand Islandbe ép bőrrel.
Nézzük meg, hogy szól ez a részlet M. Nagy Miklós friss fordításában:
- A fenébe, fiú, leég a köpeny, ha így megzavarod. Nem tudnál kicsit lassabban hajtani?
- A csudába, tényleg kilencvennel mentem? – mondta Eddie – Észre se vettem ezen a sima úton.
- Csak lassan a testtel, és akkor mindannyian ép bőrrel eljutunk Grand Islandbe.
Látható, hogyan kísérli meg a régi fordítás a hangulatot átültetni, mintegy a saját szóalkotások és mondatszerkezetek által – adott esetben (megzavarod, csipkodod) mesterséges nyelvi adalékokkal teremtve meg az eredeti angol maga nemében szokatlan megoldásait. Holott csak annyiban volt az is szokatlan, hogy az idézett párbeszédben az akkori „köznyelvi fordulatok” használatával élt, az irodalmi angol helyett. Bartos érzékeltetni szerette volna azt is, hogy egy farmer beszél. Az M. Nagy Miklós által átültetett szöveg „tudja”: a farmer és Eddie, a „városi gyerek” alig is beszél másképp – az új fordítás úgymond „tahótlanítja” a magyar szöveget.
 
Nézzünk egy másik részletet:
- Hát eddig eljutottunk volna, gyerekek - állapította meg az orrát dörgölve, aztán lehajolt, megvizsgálta a kéziféket, cigarettát kotort ki a kesztyűtartóból. Imbolygott robogás közben. - Ideje, hogy eldöntsük, mit teszünk a jövő hetünkkel. Legfőbb ideje. Hűm! - Azzal hajszálra elkerült egy öszvérfogatot. Öreg néger baktatott vele. - Az ám! - kapott észbe Dean. - Az ám! Nézzétek jól meg, és zökkenjetek bele a kerékvágásába! - Lassított, hogy megfordulhassunk, és szemügyre vehessük a két öreg párát. - Az ám! Én a másik fél karomat is odaadnám, ha megtudhatnám, mi föl a fejében, mi a végső véleménye az idei sonka meg az idei tarlórépa irányában.
Itt már apró, de jellemző értelmezési zavarokat is felfedezhetünk, ha hozzáolvassuk az új fordítást:
- Hát jól van, gyerekek – mondta az orrát dörgölve, aztán lehajolt, megtapogatta a kéziféket, cigarettát kotort ki a kesztyűtartóból, előre-hátra ringott, miközben mindezt csinálta és vezetett. – Eljött az idő a számunkra, hogy eldöntsük, mihez kezdjünk a jövő héten. Feltétlenül. Ühüm! – Kikerült egy poroszkáló öszvérfogatot; egy öreg néger ült rajta. – Figyi! – üvöltötte Dean. – Figyi! Nézzétek meg jól! És most képzeljétek el a lelkét – álljatok meg egy pillanatra és képzeljétek el! – Lassított, hogy megfordulhassunk és megnézhessük a keservesen zötyögő öreg bokszost. – Ó igen, nézzétek csak meg, én a fél karomat is odaadnám, hogy megtudhassam, milyen gondolatok vannak a fejében; szíves-örömest belemásznék, és kideríteném, mit gondol szegény pára az idei répalevélről és sonkáról.
Van néhány apró tévedés a régi fordításban, amely a kifejezések másodlagos értelme homályban maradásának köszönhető. A részlet alapján Bartos Tiborhoz a regény társadalmi „szövegkörnyezetéből” nem jutott el sok, és az is túlságosan szűrve. Érdekes ez, annak fényében főleg, hogy közben megszületett például a Kenguru – amely a szellemiségét tekintve sokat merített Kerouac könyvéből. Az alkotó ember számára határon innen is sokat tisztult a nyolcvanas évekre a kép. Ennek ellenére a fordító a könyvnek nem egy pontján sétál el így a kifejezés átültetése mellett, marad meg egyfajta nyelvi esetlenségben. És ezek a kizökkentő momentumok teszik ma igen nehezen fogyaszthatóvá a fordítását. Érdemes megfigyelni azokat a finom elcsalásokat is, amivel a sajátos szocialista irodalompolitikai követelményrendszernek felel meg – s milyen érdekes, a „bokszos” M. Nagynál talán épp egy hasonlóan egyezményesen betartandó, mai társadalmi taburendszer terméke.
 
És mivel most elsősorban a regény újrafordításának apropóján gondolkodom a szövegről, nem megyek bele abba sem, mennyire jellemzően leereszkedő Dean-Neal hozzáállása a „látványhoz”, s mennyire pontos a jelenet félig ösztönös, félig tudatos írói rögzítése. Ehelyett inkább szeretném érzékeltetni a beat-nemzedék legfontosabb irodalmi újítása, az egyfajta „lélegzet-próza” által megteremtett szövegritmus átültetésének nehézségeit:
Alig ugrottunk ki, már az utca túlsó felén majd ledöntött a lábunkról egy veszett tenorszakszis I-JA! I-JA! I-JA! nyerítése, az ütemes taps és a közönség ordítása: "Adj neki!" Dean rontott át az utcán az égnek szegett hüvelykujjával, és belevegyült a hangzivatarba. - Hadd szóljon! - Színesek az ünneplő ruhájukban a bejárat előtt erősítőként működtek. Fűrészporral felhintett lebuj volt, tenyérnyi dobogóján szorongtak a zenészek, és kalapban fújtak el a nép feje fölött. A nép meg rázott. Lepusztult lujzák kóvályogtak a fal mellett pongyolában, üres üvegek görögtek a majomsziget körül. A lucskos klotyóknak vezető sötét folyosón férfiak és nők dőltek a fainak, itták a whiskyvel vadított bort, és köpködtek. A tenorszakszis kalapban fújta szárnyaló változatait, az I-JA! sziklaszálon pilinckázott - majd lendületesebben: I-dili-JA! A nagy garázda fekete dobos meg tömött alája a csikkheges dobján, nem nézett sehova, csak csépelte, bimm, diribimm, bimm. A banda úgy ment utána a `tenorosnak, mint aki az isten lábát megfogta. De tudta mindenki, hogy megfogta. Dean a fejéhez kapkodott, nem is volt feltűnő ebben a veszett kavargásban. Mind a tenorosnak szurkoltak, a szeműket forgatták, és ordítottak, hogy hajrá egyedül, az meg lement guggolásba, és felegyenesedve megint kiemelte tiszta nyerítését a lárma öbleiből. Keszeg néger nő dörgölőzött a szakszi tölcséréhez - a szakszis meg csak böködte: I! I! I!
Érdemes megfigyelni, ehhez képest hogyan használja a zenei és szub-kulturális terminológiákat M. Nagy Miklós. És hogyan használja a központozást – avagy elhagyását – a szövegritmus áradásának féken tartására. Az új fordításhoz képest a Bartosi szöveg nemcsak az ügyetlen terminológia okán nem „zenei”:
Kiugrottunk a meleg őrült éjszakába és már hallottuk is egy veszett tenorszaxis „Í-JÁ! Í-JÁ! Í-JÁ!”-ját meg az ütemes tapsot meg a közönség kiabálását: „Gyerünk, gyerünk, gyerünk!” Dean azonnal rohant át az úton feltartott hüvelykujjal és azt üvöltve, „Fújjad, tesókám, fújjad!” A bejárat előtt egy halom színes álldogált az ünneplőruhájában, lelkesen visítozva. Fűrészporral felhintett lebuj volt, tenyérnyi dobogóval, ott szorongtak a srácok kalapban, és fújtak el az emberek feje fölött, őrült egy hely; olykor bolond, slampos asszonyok jöttek-mentek pongyolában, üres üvegek görögtek a sikátorokban. A hely végében, a lucskos klotyókon túli sötét folyosón férfiak és nők dőltek a falnak, itták a whiskyvel vadított olcsó bort, és köpködték a csillagokat. A kalapos tenorszaxis épp egy csodálatos impró csúcsára hágott, s az emelkedő-süllyedő riff az „Í-JÁ”-ból átment az őrültebb Í-dil-lij-já!”-ba és együtt zengett a csikkheges dobok görgő robajával, amiket egy drabálisan és brutálisan nagydarab bikanyakú néger csépelt, akit nem érdekelt semmi más, csak szadizta a szerkóját, brimm, ritil- bumm, brimm. Hullámokban áradt a zene és a tenorszaxis elkapta és mindenki tudta, hogy elkapta. Dean a fejét markolta a tömegben és a tömeg megveszett. Bíztatták a tenorost, hogy el ne eressze, kiabáltak, a szemüket forgatták; az meg leguggolt a hangszerével, a lárma fölé ívelő tiszta kiáltássá röpítve a szaxija rívását. Magas, vézna néger nő dörgölődzött a szaxi tölcséréhez, a szaxis meg csak böködte: „Ií! Ií! Ií!”
 
A régi fordítás a fentebb bemutatottakhoz hasonló megoldások illusztris gyűjteménye – s most, hogy magyarul is olvasható az eredeti tekercs: a Kerouac eredeti elképzelése szerinti Úton; valóban időszerű volt a „szerkesztett változat” újrafordítása is. A rendszerváltás óta eltelt idők könyv- és filmdömpingje után (s azután, hogy végre felvettük a „megjelenési ritmust”) a jelen kiadás fordítójának: M. Nagy Miklósnak azért jelentősen könnyebb dolga volt – mégis, a fordítás nehézségeit igen szemléletesen foglalja össze az eredeti tekercs előszavában. M. Nagy a maga részéről sokra becsüli, és szinte cenzúramentesnek tekinti a régi fordítást - ahogy nem egy helyütt megjegyezte: hasznára vált, hogy Bartos fordítását is használhatta bázisul, s mint láthattuk is, nem egy jól sikerült fordulatát egy-az-egyben emelte át a magáéba. 
 
Mindezzel együtt láthatjuk azt is: szükség volt már erre az új interpretációra - hogy ifjaink ne álljanak annyira értetlenül a könyv kultusza előtt, mint annak idején közülünk sokan. Akkor is, ha ma már inkább kortükör ez a könyv, semmint „egy életérzés kiáltványa”. Nem egy generáció számára sokat jelentett – de valójában tipikus „nemzedéki regény”. Igazából kíváncsi vagyok, a maiaknak mennyire szól, mi szólítja meg őket ebből a könyvből – hogy mit szól hozzá a mai ifjúság. Talán ebben az új formában lesz magyarul is a népszerűsége töretlen. A fordításon legalábbis nem múlik ezután…