Főkép

Bár életműve alig néhány kötetből áll, Danilo Kišt sokan, elsősorban a kritikusok, a 20. század egyik legnagyobb hatású és legjelentősebb közép-európai írójának tartják. A magyar-zsidó-montenegrói származású író életművében központi szerepet foglal el az önéletrajzi ihletésű ciklusa: Korai bánat; Kert, hamu; Fövenyóra. A trilógia legismertebb és legelismertebb darabja kétségkívül az utolsó, a Fövenyóra. Ebben korán elveszített (Auschwitzban, 1944-ben meghalt) édesapjának állít különös, posztmodern emléket.

A könyvet egyetlen, a valóságban is létező, édesapjától származó levél ihlette, amit az apa 1942-ben küldött az egyik nővérének. Ez a dokumentum teljes egészében be is kerül a műbe. Sokkal több nem is maradt az elhurcolt apa után, mint ez a kisszerű rokoni civakodásokat, vádaskodásokat tartalmazó levél.

Maga a regény több egymást váltó, stílusban és tartalomban igen különböző részből épül fel: Prológus, Útirajzok, Egy őrült feljegyzései, Vizsgálati eljárás, Tanúkihallgatás és a Levél, avagy a Tartalom. A mű viszonylagos népszerűtlenségének valószínűleg az az egyik fő oka, hogy olvasás során sokáig fogalmunk sincs semmiről. Hiába fogynak a lapok, nemhogy a cselekményt nem ismerjük meg, de sokszor még az sem világos, hogy kiről is olvasunk voltaképp. Az Útirajzok példának okáért hihetetlenül aprólékos, hiperrealista leírások sorozata egy emberről, aki kinéz az ablakon, belebámul egy gyertya fényébe stb. – a cselekményt szinte teljes egészében nélkülözi. Az Egy őrült feljegyzései első pillantásra teljesen ad hoc típusú megállapítások sora: leírások Newton almájától kezdve egészen a dubrovniki éttermek menüjéig. A Vizsgálati eljárás, illetve a Tanúkihallgatás már hasonlítanak egymáshoz, egyedül itt fedezhető fel cselekmény, itt értünk meg sok mindent. Ez, ahogy a címe is sugallja, valóban egy rendőrségi típusú kihallgatás, egy, a végsőkig pontosított kérdezz-felelek, amit talán a főszereplő E. S. kettéhasadt tudatának két fele, talán az író és már rég halott apja folytatnak egymással.

Ezekből az egymástól oly különböző, de az oldalak számának csökkenésével mégis egyre inkább érthető fejezetekből bontakozik ki E. S., nyugalmazott vasúti főfelügyelő, iszákos és kötekedő, egy üldözött és megtört zsidó ember alakja.

Danilo Kiš apjának már a háború előtt sem voltak rendben az idegei, sokáig elmegyógyintézetben kezelték, és csak azzal a feltétellel engedték ki, hogy valamelyik nővéréhez költözik családjával együtt. Ezt E. S. meg is tette, de iszákossága, ideggyengesége és rossz természete miatt egyik nővérénél sem volt sokáig maradása. Sorsuk, E. S. sorsa vándorlás volt egyik családtagtól a másikig, kuncsorgás egyik ismerőstől a másikig. Ennek a vándorlásnak, szenvedésnek, kínlódásnak posztmodern leírása maga a regény. És a végére az is kitűnik, hogy rossz természete, alkoholizmusa és őrülete ellenére egyedül E. S. értette meg, hogy a keserves vég itt van, itt toporog a küszöbön és nincs előle menekvés. Mint ahogy nem is lett: mind ő, mind testvérei Auschwitzban végezték.

Ezért nem törődött már igazán a kicsinyes családi drámákkal, veszekedésekkel az Apokalipszis küszöbén, de, mint ahogy leírja a képzeletbeli végrendeletében: „Hála átélt szenvedéseimnek és tébolyomnak, szebben és gazdagabban éltem, mint ti…”.

Danilo Kiš műve az egyik legkevésbé műfajhoz köthető, ámde legszebb holokauszt-, illetve apa-regény. Olvasni kell.