Főkép

Jelképes az ár, még akkor is, ha az 56-os forradalom nem annyira maga a kommunizmus, sokkal inkább a személyi kultusz elleni lázadás volt, ám nem szabad elfelejteni, hogy még a legszebb világjobbító gondolatokat is csak abból tudjuk – és csak abból szabad – megítélnünk, ami megvalósul belőlük; abból, amiként a gyakorlatban megéljük azokat. Mert ugyan nehéz lenne tagadni, hogy elméleti síkon az egyenlőséget, az elesettek támogatását, az erkölcsös életet hirdető eszmerendszer papíron nem sokban különbözik a jézusi tanoktól, mindaz, ami keményvonalas kommunizmusként bevonult a történelembe, hatásában legfeljebb a náci és fasiszta rezsimek pusztításához mérhető.

 

Hiszen a dogmatikus, egyházhoz köthető vallásoktól a kommunizmus – ahogy a másik két nagy 20. századi kollektivista eszmerendszer is – mindenekelőtt a vezér csalhatatlanságának és megkérdőjelezhetetlenségének, az iránta táplálandó feltétlen szeretetnek, a külső és belső ellenségekkel folytatott szakadatlan harcnak és természetesen az önmagát minden más rivális rendszer fölé helyező öntudatnak – voltaképp küldetéstudatnak – a gyakorlatát vette át. És mint minden monolitikus, relativizáló és sokszor sarkító filozófiai építménynek, előbb-utóbb ennek is le kellett dőlnie, de legalábbis belülről végrehajtott reformokkal alapvetően meg kellett változnia. Vagyis még ez sem feltétlenül igaz, hiszen Kínában, Kubában vagy Észak-Koreában a mai napig a kommunista párt szabja meg az irányt, merre tartson az ország, és miféle áldozatokra van szükség a tömegek feltételezett boldogságához.

 

Feltételezett boldogságról beszélek, hiszen egyrészt ez a boldogság homogén és mindenkire ráerőltetett, másrészt mindig hangsúlyozottan lemondással, önfeladással jár, azaz valójában nem az individuum, hanem a közösségben teljesen feloldódott, kizárólag a közösség érdekeit szem előtt tartó, saját magáról és igényeiről pedig teljesen megfeledkező egyén megelégedettsége. Talán részletezni sem kell, miért hibás és veszélyes egy efféle világkép. Mindenekelőtt azért, mert hibás tézisen alapul, hiszen eleve nem lehetünk egyformák, és önáltató, mivel a vezér vagy a vezetőség elveit és kijelentéseit kritikátlanul elfogadó tömegek előbb-utóbb vagy végtelenül butákká és szervilisekké válnak, vagy végül nekimennek a hatalomnak, és erőszakkal döntik meg a rezsimet, ami nem kevés véráldozattal jár.

 

A kötetbe beválogatott szemelvényeket olvasva egészen elszörnyedtem például a vörös khmerek kegyetlenségén és antiintellektualizmusán; azon a világot ostobán leegyszerűsítő gondolaton, hogy az alapvető javak megtermelésén, vagyis némi iparon és mindenekelőtt a mezőgazdaságon kívül semmire nincs szüksége egy népnek. Vagy azon, ahogyan a szovjet kommunisták hozzájuk és kínai elvtársaikhoz hasonlóan lelkifurdalás nélkül fizikailag megsemmisítették volna a velük egyet nem értőket – vagyis téves a feltételes mód, ugyanis a likvidálások, mészárlások, vagy jobb esetben az „átnevelések” mindennaposak voltak ezekben az országokban. A legfélelmetesebbek mégis az ordító önellentmondások, a vérlázító hazugságok, mint amikor békét hirdetve követik el mindezeket a kegyetlenségeket.

 

Akadnak persze a kötetben könnyedebb gondolatok is, mindenekelőtt a külön fejezetben csokorba szedett viccek, de a Bacsó Péter A tanú című filmjéből vett idézetek is a kommunizmus abszurditását szemléltetik. Mint ahogy voltaképp jószerével minden megnyilatkozás, amit ebben a rendhagyó füveskönyvben olvashatunk, elképesztően nevetséges; a gond mindössze annyi, hogy sokan sokáig egészen komolyan vették ezeket a durva és többnyire igaztalan nézeteket, ebbe pedig életek mentek tönkre, emberek ezrei, tízezrei haltak vagy rokkantak bele. Egyszóval vigyáznunk kell, mert a hatalom vagy az egyéni felelősségtől való könnyű megszabadulás csábítása rendkívül erős, ám egy saját tetteiért jótálló, öntudatos egyéniség sohasem fogadhat el semmiféle autoriter, személyi kultuszon alapuló rendszert, mivel azzal nemzetének és önmagának is árt. Ha többet nem, ennyi tanulságot levonhatunk a kommunizmus füveskönyvének lapozgatása után.