FőképValahol a Baltikum egy eldugott csücskében, az Aposztróf folyó két partján terpeszkedik Pont városa. Igazi békebeli kisváros, csilingelő villamosaival, tükrös kávéházával, egy szem nagyáruházával és húsz éve regnáló derék polgármesterével. Még saját védőszentje is van, a szakállas-bibircsókos Szent Walpurnia: képe minden épületben ott díszeleg, ő mosolyog a pontiakra a bankjegyeikről, hozzá imádkoznak az asszonyok, neki köszönhetően térnek haza józanul a férjek. Walpurnia mindent lát, a város legmagasabb pontjáról, a templomtorony tetejéről az összes ponti ház titkait kifürkészi, ismeri a múltbeli bűnöket, a sötétben elsuttogott szavakat, a reménytelen szerelmeket.
 
Walpurnia meséli el nekünk Tibo Krovic, a derék ponti polgármester szerelmének történetét. A polgármesterét, aki évek óta szerelmes titkárnőjébe, a férjezett Agathe Stopakba – s akinek csak egy szavába kerülne, hogy a társas magányt oly fájóan jól ismerő asszony a karjaiba omoljon, mégsem tesz semmit. Csak néz, hallgat, csodál, körülrajong – képes az ajtó előtt hasalni minden reggel, hogy egy pillantást vessen az asszony lábujjacskáira, mikor az kibújik csizmájából, és a polgármesteri hivatal tetejéről kamaszokat megszégyenítő módon leselkedni a szökőkút mellett ebédelő nő után. Aztán egy napon, amikor Stopakné ebédes doboza a vízbe pottyan, hanyatt-homlok rohan, hogy megmentse szíve hölgyét egy ebédmeghívással – s egyszerre minden más irányt vesz.
 
Hogy engem hogy meglepett Andrew Nicoll! Könnyed nyári romantikus történetre számítottam, az intelligensebb fajtából – sokkal többet kaptam: bájos, hangulatos, régimódi szerelmi történetet, némi mágikus beütéssel. Van itt varázslat, egykori szerelmek és a régmúlt kísértetei, teafűből jóslás és szerelmi bájital, sőt, a történet egy pontján még egy Kafka tollára illő átváltozás is. Nem véletlen a Joanne Harris-idézet a hátsó borítón, valóban a francia írónő romantikus gasztroregényeit idézi meg a történet.
 
Mely történet a szó minden értelmében régimódi. Az elején komoly munkát igényelt, hogy „hozzálassuljak” a tempójához – nem volt unalmas, vagy feszélyező, egyszerűen nem a ma megszokott tempót diktálja, itt bizony lassan, komótosan csordogálnak az események, a szerelmesek éveket várnak, mire egyáltalán eljutnak az első közös ebédig, az olvasó meg közben kétszáz oldalon keresztül figyelemmel kísérheti egy kisváros életét. Krovic polgármester és Stopakné egymásra találása oly lassú, hogy közben jut idő arra, hogy minden lakót megismerjünk, hosszan időzzünk szabadtéri hangversenyeken, a városka összes házát bejárjuk, és megismerjük az utánozhatatlan Mamma Cesare múltját és a város szellemcirkuszát.
 
Persze ez a lassú tempó főleg a derék polgármesternek köszönhető, aki oly derék, hogy eszébe sem jut kezdeményezni – mígnem túl késő lesz. Ó, mennyire idegesített, hogy ilyen tutyimutyi és csak nézi, nézi bambán, hogy a szeretett nő más karjaiban keres vigaszt! Már-már én is Walpurniához könyörögtem, hogy csináljon valamit az ilyen tehetetlen férfiakkal, leginkább dobja fejbe őket valamivel a katedrálisa tetejéről, hogy észhez térjenek. Krovic egyetlen szerencséje, hogy amikor igazán kellett, a sarkára állt, és megemberelte magát a nőért, de mire oda eljutottunk…
 
Nehezen, lassan csiszolódtunk össze ezzel a könyvvel, ám a végére túlzás nélkül imádtam olvasni – elringatott, megnyugtatott, elrepített egy másik világba, ahol nincs televízió, internet, ahol minden reggel az Arany Angyal kávézóban kávézhattam, hosszú ebédszünetek során ízlelgethettem Mamma Cesare felülmúlhatatlan pastáit, szurkolhattam a lassan kibontakozó, finom érzelmeknek és járhattam a Kanális utcán a hódításaival felvágó, peckes kandúr, Akhilleusz nyomában. Nehéz elhinni, hogy első könyv, nagyon kiegyensúlyozott, minden szava a helyén, ráadásul mostanában ritkán látott hangulatteremtő erővel bír – és üdítő, hogy nem akar mindenáron elkápráztatni, nem akar több lenni, mint ami: egy remekbe szabott, régimódi romantikus regény.