Főkép Utólag belegondolva a könyv kezdése pontosan jellemzi narrátorunk, Eli Sisters személyiségét. Az elején szeretettel emlékezik vissza lovára, aki nem csak fáradhatatlan volt, hanem gyors, és gazdájával szeretetteljes kapcsolatot ápolt, hiszen ez utóbbi sosem emelt kezet rá. Ennyi alapján a történet akár az érző szívű cowboy esete lehetne a lovával, de pár mondattal később az egész idill törlődik, amikor megismerjük a paci pusztulásának körülményeit. Már ez intő jel az olvasó számára, hogy ez az ember másként látja a világot, Eli elfogadható erőszak küszöbe jóval magasabban, mint az a mindennapokban megszokott.
Persze azonmód visszavághatnak a tájékozottak, hogy ez nem csoda, hiszen bérgyilkosként keresi a mindennapi betevőt, és a családi vállalkozás (Charlie bátyjával közösen űzik az ipart) meglehetősen hírhedt a környéken. Szóval igen, Eli bérgyilkos, de ezt nem munkaként fogja fel, ami után az ember hazamegy a feleségéhez és a hátsó udvarban játszik a gyerekekkel, hanem az erőszak úgymond életformájává vált. Erre számtalan példát látunk a regényben, a tesóknak még azt sem sikerül pisztolypuffogtatás nélkül megoldaniuk, hogy kölcsönkérjenek egy fejszét. Vagy amikor Eli kíváncsiságból szóba elegyedik valakivel – szóval zűrös páros, nem vitás.
 
Mentségükre legyen mondva, egyetlen normális emberrel sem találkoznak, miközben elmennek Oregonból Kaliforniába. Férfi, nő, gyerek mind sérült mentálisan – deWitt a Vadnyugat sajátos értelmezését adja a kezünkbe. Könyve nem paródia, nem western – annak ellenére, hogy számtalan western figura szerepel a regényben –, inkább valami nagyon modern izé, ami ugyan látszólag az utazás eseményeiről szól, de valójában a Sisters testvérek keresik helyüket a világban. Úgy vélem, egyáltalán nem túlzás, ha Elit olyan fiatalembernek látjuk, aki még nem lépett túl egy tizenéves gyerek szellemi szintjén, és jelenleg egy érzékeny törvényen kívüliként, fegyverrel a kézben járja a világot. Az erkölcs és a morál még formálódóban van nála, amit megkíván, azt elveszi, indulata simán felülírja a józan észt – de mégsem teljesen ösztönlény, több ízben kiderül, hogy igenis vágyik a kedvességre, a szerelemre, vagy olyan dolgokra, amelyekről még fogalma sincs.

Korábban azt írtam, hogy Eli nagyjából tizenéves személyiséggel rendelkezik. Nos, a szóhasználata is nagyjából ennek megfelelő, ne keressünk hosszas leírásokat, költői képeket, emelkedett gondolatokat – tömörség és egyszerűség van helyettük. Mégis, Patrick deWitt mindezt úgy írta meg, hogy minden szörnyűség ellenére, amikor eljutunk az utolsó oldal végére, szívünkben nem gyűlölet és undor van a narrátor iránt, hanem megértés és talán egy kevés szánalom. Legalábbis én ezt éreztem. Úgy vélem, ez azért van így, mert miközben Eli beszámolóját olvastam, közel került hozzám. Azt nem mondom, hogy azonosultam vele, de kicsit mindenképpen belekerültem a fejébe, és az írónak köszönhetően óhatatlanul együtt éreztem vele.
 
Befejeztem a regényt, és mondhat nekem bárki bármit, ez akkor sem western, hanem egy vadnyugati környezetbe helyezett történet, amelynek főszereplői leginkább saját lelki nyavalyáikkal küszködnek, köszönhetően zűrös gyerekkoruknak és az ebből következő zavaros értékrendnek. Szóval ez nem western, ellenben kifejezetten szórakozató regény, a történetvezetés, vagy a szereplők hasonlítanak Tarantino egyszerre erőszakos és vicces világára, esetleg még a Fargo hangulata jöhet szóba. És annak ellenére, hogy folyamatos a pörgés, mindig történik valami, minden városban, minden táborhelyen valami váratlan fordulat biztosítja a folyamatos feszültséget, a könyv úgy is értelmezhető, mint a jó és a rossz harca, csak itt nincs fekete és fehér, hanem a szürke számtalan árnyalata tobzódik. Kíváncsi leszek, mindez hogy néz ki a moziban – a hírek szerint nem kell sokáig várnom, még erre az évre ígérik a film bemutatóját.