FőképA regény 2000-ben játszódik, Manhattanben, és egy áprilisi nap történetét meséli el. A főhős Eric Packer, a huszonéves, milliárdos tőzsdespekuláns, aki egy álmatlan éjszaka utáni reggelen úgy dönt, hogy sürgősen a város másik végébe kell autóznia hajat vágatni. Az út a vártnál hosszabb időt vesz igénybe, mivel Eric limuzinja lépten-nyomon megállásra kényszerül, hol az elnök manhattani látogatása, hol egy híres rapper temetési menete, hol pedig egy tüntetés miatt. A férfi arra használja a kényszerpihenőket, hogy különféle tőzsdeügyletek során szándékosan elveszítse minden vagyonát, megvizsgáltassa magát egy orvossal, tanácskozzon cége vezető pozíciókat betöltő tagjaival, szeretkezzen néhányat (hol fejben, hol a valóságban), valamint elköltsön pár étkezést ifjú feleségével, akibe a város legkülönbözőbb pontjain botlik bele. A manhattani vándorút közben az is kiderül, hogy Eric egy orgyilkos célpontja, és az izgatottsággal vegyes félelem, amit az előbb-utóbb várhatóan bekövetkező ismeretlen eredetű támadás miatt érez, a férfi napjának egyik fő szervezőerejévé válik.

A szerző Paul Austernek ajánlja a regényt, s az első néhány, lenyűgözően szép oldalt olvasva teljesen jogosnak tartottam ezt az ajánlást, és úgy éreztem, mintha a szerző Auster New York trilógiáját folytatná, anélkül hogy másolná azt. Eric álmatlanságának és az ébredező városnak a leírása gyönyörű, ezekről bármeddig szívesen olvastam volna, de aztán elkezdődik a férfi élménydús napja, és a könyv szépen lassan megváltozik – ahogy telik a nap és a főszereplő a pusztulását siettetve halad előre az útján, mintha már nem lenne többé idő a szépség ábrázolására vagy egyszerűen csak a gondolatok kibontására.

Kár ezért, mert Don DeLillónak rengeteg izgalmas, szép vagy okos gondolata van. A könyv gondolatmeneteinek kifejtésére nem vállalkozom, csak néhány témát említek, amelyek hangsúlyosan jelen vannak a regényben. DeLillo egyebek mellett mesél a pénzről, ami mára elvesztette a konkrét jelentését, puszta digitális információvá vált, ami a saját érthetetlen törvényei szerint mozog a virtuális térben. Mesél a nagyvárosi magányról és az elidegenedésről – emberekről, akik óvakodnak egymás szemébe nézni, nehogy felsértsék a többi ember magányát; emberekről, akik a saját feleségüket is nehezen ismerik fel. Mesél a szexről, ami lehet konkrét aktus, de lehet pusztán elképzelt is – de egyik sem okoz igazi kielégülést. Mesél az idő múlásáról és a halálról – és arról, hogy már sem az egyiket, sem a másikat nem érezzük valóságosnak, mert úgyis minden a virtuális világokban, látszólag tét nélkül zajlik. És mesél a nyelv teremtő, megőrző és pusztító erejéről is, és arról, hogy a szavak már rég nem alkalmasak a világ megragadására.

Az írónak valóban van mondanivalója minden egyes témájáról, de olyan érzésem volt, hogy mindegyikbe csak belekap: mond valami igazat, szépet, elgondolkodtatót vagy szellemeset, de aztán saját okosságától megrészegülve már lép is tovább a következőre. Úgy érzem, DeLillo túl sok mindent akar mondani túl rövid idő alatt – a Cosmopolis csak 250 oldal, és túl sok minden történik benne ahhoz, hogy minden gondolat rendesen beleférjen, ezért a regény némi kielégületlenséget hagy maga után – sokat ígér, de nem tud mindent teljesíteni.

Az viszont biztos, hogy van a regénynek néhány különleges, bizarr, vagy éppen hátborzongatóan gyönyörű epizódja, amelyek sokáig emlékezetesek maradnak (például Eric és kollégája, Jane szexjelenete a limuzinban, vagy a filmforgatás, amelybe Eric a történet vége felé botlik), s amelyek miatt érdemes elolvasni ezt a könyvet. Azt viszont sajnálom, hogy a Cosmopolis egésze nem olyan zseniális, mint néhány részlete önmagában.