Matthew Lewis: A szerzetes

A XVIII. századi gótikus regény műfaja ma már nem tekinthető igazán ismertnek, hiszen hatása bár tekintélyes, mégsem vált nagy horderejűvé a későbbi korok során, magasirodalmi körökben is inkább csak eltűrték stílusának egyszerűsége és jelentős népszerűsége miatt. Ettől függetlenül az angol romantikára gyakorolt hatása vitathatatlan, ugyanis legnagyobb eredménye – a szórakoztatás mellett –, hogy megismertette az emberekkel a természetfeletti létezés gondolatát és lehetőségét, a lét eddig ismeretlen síkjának lényegét. Természetesen a kultúrának és a néphagyománynak már évszázadok óta szerves részét alkották (már csak a vallás által is) a különböző nem evilági teremtmények – ördögök, szellemek és más rémségek –, ám a gótikus szerzők meghatározó irodalmi témává emelték őket, mi több, élvezetes történeteket alkottak köréjük.
 
Ezek a művek rendszerint valamely félelmetes, de legalábbis középkorias jellegű helyszínen játszódnak (omladozó kastélyok, elhagyatott temetők), ahol a szereplők a zavaros családi ügyeik mellett szembesülnek a természetfeletti lények létezésével is, mely súlyos lelki traumát jelent számukra, míg végül ezek a jelenségek határozzák meg a sorsukat. Az első gótikus regénynek Horace Walpole 1764-ben íródott Az otrantói kastély című művét szokás tekinteni, mely már magában hordozza a rémtörténetek klasszikus toposzát, ugyanis egy kísértetjárta, elátkozott vár falai között játszódnak az iszonyatos események. A század végére sorra születtek hasonló regények, többek között Ann Radcliffe (The Myteries of Udolpho, The Italian) vagy William Beckford (Vathek) tollából, ám a műfaj csúcsteljesítményeként mégis Matthew Lewis A szerzetes című regényét tartják számon.
 
Főszereplője Ambrosio szerzetes, aki nemcsak a kapucinus apátság feddhetetlen életű, erélyes és minden bűntől mentes vezetője, de egyben egész Madrid példaképe. Mindenki az ő kegyét keresi, szavát kételkedés nélkül igaznak fogadják el, a vagyonosabbak csak nála gyónnak, vagyis senkiben sem merülhet fel, hogy a szerzetes valami bűnnek lehet részese. Ambrosio élvezi helyzetét, de nem buzgó hitből, inkább csak hiúságból él ilyen életet, noha soha nem is kísértette meg a gonosz, elvégre még nem lépett ki az apátság falai közül. Amikor azonban egy gyönyörű nő tűnik fel az életében, aki rajongása mellett tiszta és őszinte szerelméről is biztosítja a szent életű férfit, kétséges, hogy ellen tud-e állni, vagy lesüllyed a bűn mocsarába, s lelkére csak az örök kárhozat vár.
 
Eközben egy másik szálon is folynak az események. Lorenzo de Medina, a fiatal spanyol nemes a templomban, Ambrosio szerzetes miséjét hallgatva találkozik egy fiatal, bájos hölggyel, akibe azonnal szerelmes lesz. A lány anyja történetesen épp Lorenzo jó barátjának, de las Cisternas márkinak a rokona, aki pedig őrülten szerelmes Medina herceg húgába. Csakhogy a márki hiába küzdötte át magát számtalan megpróbáltatáson, elszakadt imádottjától, ugyanis a hölgy a helyi Szent Klára-zárdában, apácaként tengeti mindennapjait, ahonnan a zárdafőnökasszony Ambrosio megbecsülésére számítva nem engedi szabadon az általa bűnösnek ítélt lányt.
 
Matthew Lewis nemcsak, hogy folytatja a Walpole által teremtett hagyományokat, miáltal egy kísértetekben, ördögi varázslatokban és vérfagyasztó pillanatokban gazdag regényt olvashatunk, de betekintést nyerhetünk a lélek sötét alagútjaiba is. Ambrosio alakja jelentős lélektani mélységet nyer, megismerjük a bűn vonzásában senyvedő férfi gondolatait és érzéseit, képet kapunk az emberi nem gyengeségeiről és vétkeiről – ezáltal előképévé válik a realizmus bűn és bűnhődés tematikáját megjelenítő alkotásainak is. Számos karaktert vonultat fel a szerző, s ugyan többségük jelleme nem épül fel olyan részletesen, a szenvedéstörténetük (hiszen szinte mindenkivel történik valami borzalmas a négyszáz oldal során) folyamatosan lesz egyre tragikusabb és meghatóbb.
 
Történetében azonban A szerzetes kevés újdonsággal szolgál a mai kor olvasója számára, kissé dagályos stílusa és erőltetett szentimentalizmusa inkább a középkori románcok ismérve, még ha ezekből gyakorta merítettek is a gótikus szerzők. Mégis, a modern horrorokon edződött réteg nem szokott hozzá, hogy körülményes szerelmi szálak tarkítják a cselekményt, ezért erre fel kell készülni az olvasás előtt. Annál inkább a felvilágosodás korának sajátja viszont a nagyfokú egyházellenesség, még ha a racionalista és földhöz ragadt elvekkel ellentétben is állnak a természetfelettivel kapcsolatba hozható rémregények. Az antiklerikális nézeteken túl azért az apróbb tanító célzatú elemek (a gonosznak mindig bűnhődnie kell) sem hiányozhatnak, emiatt nem is szabad sok fordulatot várni.
 
Viszont a XVIII. századi mércével mért rémségek és lidércnyomások kifejezetten hatásosan sikerültek, legyen szó ördögök megidézéséről, kegyetlen apácák ténykedéséről, ősi kúriában rémisztő szellemről vagy a később szintén toposszá váló inkvizítorok kínzásáról, mindannyian megállják a helyüket kétszáz év elmúltával is. Prózaszervezésében is rejteget érdekességeket a mű, ugyanis gyakorta szakítják meg a két szálon futó történetet további beékelt elbeszélések, idézetek és versek (a szerző saját költeményei mellett többször másoktól is vesz át szövegeket), tovább fokozva a komor és rémisztő légkört. A finom kiszólások és enyhén humoros párbeszédek gondoskodnak a más típusú szórakoztatásról, mely egyértelműen pozitívum a szerteágazó szerelmi ügyletek tömegében.
 
A szerzetes magyar megjelenése mindenképpen örvendetes, ám először elég merésznek is tartottam. Hazánkban szinte alig látott napvilágot gótikus regény (Az otrantói kastély mellett inkább csak a kései, már romantikus stílus jellegzetességeit mutató művek, mint Mary Shelley Frankensteinje vagy John Polidori A vámpír című kisregénye jelentek meg magyarul), így kétségtelenül hiánypótló a kiadás, de hogy mekkora érdeklődésre tarthat számot egy XVIII. századi rémtörténet… – ezt talán nem is tisztem eldönteni. Ellenben nyugodtan ajánlom a téma, vagy legalábbis a műfaj iránt érdeklődőknek a kötetet, már csak irodalomtörténeti jelentősége miatt is. Persze önmagában is élvezhető, sőt szórakoztató A szerzetes, de talán a XXI. századi igényeknek már nem felel meg olyan mértékben, mint az elődeinknek.