Főkép Ha elfogadnánk, hogy egyetlen képbe belesűríthető egy-egy képregény esszenciája, az Angyalok a Pokolban lényegét a második rész 36. oldalának utolsó kockájában fedezhetnénk fel. A kép Kalyber Joe nyitott táskáját mutatja, benne a hőn áhított és régóta keresett medálon kívül P. Howard, vagyis Rejtő Jenő egyik regénye, meg egy Indiana Jones és egy Star Wars képregényfüzet. A pokol itt ugyanis a sivatag, amely széltől csiszolt, titáni homokköveivel a Star Wars Tatooine-ját idézi, ugyanakkor hőseink és ruházatuk láttára rögtön beugranak Rejtő idegenlégiós történetei is, a kincsvadászat pedig ugyebár Indiana Jones kedvenc időtöltése, aki időnként egzotikus helyekre ruccan ki a nagyvárosból, hogy hihetetlen, sokszor életveszélyes kalandok után végül ráleljen a rejtélyes és mások számára megközelíthetetlen ősi kamrára, benne a nagy titokkal.
 
Pilcz Roland – egyelőre, az új kiadásig – kétfüzetes meséje azonban lényegi pontokon eltér a mintáktól, hiszen a cselekményt a műfajban meglehetősen szokatlan módon, amolyan kamaradrámaként bonyolítja a szerző. A viszonylag hosszú indítástól és a kurta lezárástól eltekintve a történetben kizárólag Kal, Kay és a humor állandó forrásaként szolgáló Hugo szerepel, hacsak önálló jellemnek nem tekintjük a karakteres, de nem annyira a sivatag hajójára, mint a Star Wars univerzumából ideszármazott egyik idegen lényre emlékeztető fejű tevét. Így aztán minden esemény a hármójuk (vagy négyük), valamint a sivatag interakciójából fakad.
 
Nem különösebben meglepő tehát, hogy az Angyalok a Pokolban minden eddiginél határozottabban és ötletesebben aknázza ki egyrészt a tájban, másrészt a teljes egymásra utaltságban rejlő lehetőségeket. Egészen lenyűgözőek a Szahara különböző napszakokhoz és időjárási viszonyokhoz köthető arcait ábrázoló képkockák, miközben másutt, például a homokvihar utáni eszméletvesztést megjelenítő oldalakon a párbeszédeket „speciális effektusok” teszik még hatásosabbá. És ami talán mindennél fontosabb, a történet és a szereplők is mindvégig jellegzetesen Pilcz Roland-iak maradnak, és senki mással össze nem téveszthetők; a rengeteg, főleg, de nem kizárólagosan képi allúziónak köszönhetően – a három szereplő trojkája voltaképp még a Mozaik manótrióit is eszünkbe juttathatja – tudattalanul mégis sokkal többet belelátunk a történetbe, mint azt első pillantásra érzékelnénk.
 
A kezdettől egészen hosszú utat tett meg idáig a szerző. Olyan univerzumot sikerült megalkotnia, amely szinte önmagát lendíti előre, és olyan alakokat, akikkel ha azonosulni nem is mindig tudunk – hiszen ki engedhetné meg magának, hogy komoly anyagi források nélkül kutatóútra induljon a sivatagban? –, velük együtt éreznünk, problémáikat megértenünk cseppet sem nehéz. A furcsamód alig feltűnő nőtelenség pedig, amire egyetlen helyen, az események lecsengésekor utal csak Kal, olyannyira természetesnek tűnik, hogy majdhogynem sajnáljuk, hogy hőseink végül visszakerültek az emberek közé, mi több, az első rész utolsó lapjain még főiskolás barátaitól a szerelem és új élet reményében búcsúzó Kalyber Joe most, úgy tűnik, vissza akar térni a „civilizációba”, a régi társak közé. Igaz, hogy ahol ő megjelenik, ott nyugalmas hétköznapokra aligha lehet számítani.