Főkép Milanban, Georgia állam egyik poros kisvárosában játszódik Carson McCullers utolsó regénye, az Óra mutató nélkül. Az írónőtől megszokott helyszín: az amerikai Dél, a maga megcsontosodott hagyományaival, múltba feledkezésével, az elveszett dicsőségen való örökös merengéssel, a változásra való képesség teljes hiányával. Olyan ez a Dél, mint valami skanzen, és szívesen hinné az olvasó (egy ideig hiszi is), hogy sarkítást, hovatovább, paródiát olvas; aztán rá kell jönnünk, hogy nem, ez a Dél tényleg létezett, még az ötvenes években is – s ki tudja, ma nem létezik-e ugyanúgy; de ez tán túlságosan messzire vezető gondolat, maradjunk inkább a regénynél.
 
Melynek négy főszereplője ezen a változásra képtelen Délen tengeti életét – látszólag eleve elrendelt életutat járnak be, nincs választás, nincs kitérő, nincs felemelkedés. Ahol mégis, ott törvényszerűen tragédia a vége. Mint Malone, a haldokló patikus esetében, aki egész életében tulajdonképpen jól elvolt anélkül, hogy túlságosan sokat merengett volna faji kérdéseken – nem gyűlöli a feketéket, de nem is híve a jogegyenlőségnek; nem szeretné, ha gyermekei „vegyes” iskolába járnának, de azért a fehér környékre költöző feketék meggyilkolásától elzárkózik. Malone az, akivel a történet elején közlik, egy éve van hátra – s ez az év pont elég neki arra, hogy valahol mélyen belül ráébredjen, mi a fontos és mi nem. Amikor pedig, halála előtt, tudta nélkül egy gyilkosságot tervező gyűlésre keveredik, rájön, hogy a bőrszín tán nem tartozik a fontos dolgok közé. Ahhoz azonban gyenge, hogy bármit tegyen, hogy valóban megakadályozza a tragédiát, csak ahhoz van ereje, hogy utolsó lélegzetével gyenge ellenállást tanúsítson a déli determináltság ellen.
 
Az ő ellenpontja Fox Clane bíró, Milan „büszkesége”, aki még képviselő is volt. A bíró világmegváltó terveket dédelget: kárpótlást akar a Délnek a polgárháborús vereségért, a konföderációs pénz visszaállítását, a rabszolgaság újbóli bevezetését – Lincoln bűneinek eltörlését. Clane bíró a múltban élő, szegregációpárti, rabszolgatartó ősöktől származó déli úriember tipikus példája, aki még az Elfújta a szél világában él, és azt hiszi, ültetvényén majd jókedvű négerek aratnak az ő jóságos basáskodása alatt. Őrült, ugyanakkor félelmetes logikával összerakott tervétől borsódzik az ember háta, ahogy magától a bírótól is: aki saját tehetségétől, nagyszerűségétől eltelten fel sem fogja, hogy létezhet olyan, aki nem ért vele egyet – meggyőződése, hogy néger titkára is helyesli tervét, és önként és dalolva hajtja majd fejét a rabszolgaság igájába.
 
A bíró tragédiája, hogy nem veszi észre, mi zajlik körülötte – nemhogy azt nem veszi észre, mi zajlik a világban, azt sem, mi zajlik a saját házában. Nem látja, hogy unokája, Jester milyen messzire távolodott a nagyapai eszményektől: nem elég, hogy hisz a szegregációellenes intézkedésekben, lázadozik a neki rendelt ügyvédi vagy katonai pálya ellen, művészetbe és repülésbe menekül az otthon unalma elől, és makacsul próbál barátkozni Shermannel, a bíró titkárával.
 
Jester és nagyapja között nem csak a feketékhez való viszony áll: a tizenéves fiú nem tudja megemészteni, hogy semmit sem mondtak neki apja öngyilkosságáról – a bíró pedig nem hajlandó tudomásul venni, mi történt, nem beszél róla, mert ha nem beszél, akkor tán meg sem történt. Akkor tán nem kell soha szembenéznie azzal, hogy egyetlen fia, akiből akár elnök is lehetett volna, szembeköpte az apai örökséget. Akkor békében dédelgetheti revíziós terveit, és nem kell tudomást vennie a változásokról. Ez a kommunikációképtelenség fémjelzi az egész művet, hovatovább az egész déli társadalmat.
 
Képtelen beszélni a feleségével Malone is, aki titkolja halálos betegségét, majd elutasítja az asszony segítségét, őrizné méltóságát és integritását – mintha attól félne, hogy ha hagyja az asszonynak, hogy ápolja, feloldódna. De képtelen szót érteni Jester és Sherman is: a fehér fiú, aki nem érez különbséget maga és a fekete titkár között, próbál közeledni, de a rossz minták, a társadalmi beidegződések, a félreértelmezett, sértettségből fakadó fekete öntudat nem engedik közel. S ahogy mindig, a kommunikációra való képtelenség egy mindenki által érthető és értelmezhető gesztusban: gyilkosságban tetőződik.
 
Noha az Óra mutató nélkül elsősorban a rasszizmusról szól, burkoltan megjelenik benne McCullers másik központi témája, a feminizmus is. Ebben a férfiak által uralt, konzervatív déli világban alig akad említésre méltó női szereplő – aki jelen van, azzal sem tudnak mit kezdeni a férfiak. Mint Malone felesége, aki tortát süt eladásra, örökölt házainak bérleti díjával hozzájárul a családi kasszához, mi több, még Coca-Cola részvényeket is vásárolt – férje nem is győzi hangsúlyozni, mennyire megalázónak tartja neje viselkedését. Vagy a bíró cselédje, Verily, aki nem elég, hogy fekete, még nő is, mégis képes felmondani uránál, aki ezt végképp nem tudja megemészteni – hisz az ő világában egy cseléd holtáig szolgálja „gazdáit”. Nem is szólva arról a nőről, aki egykoron fekete férfit szeretett, felforgatva ezzel a kisváros és megannyi szereplő életét. McCullers újfent borzalmas képet fest az általa oly jól ismert, korlátolt, múltba révedő Délről. Nem esik jól olvasni, nyomasztó, fullasztó atmoszférájú regény ez is, akárcsak az írónő többi műve – mégis, újra meg újra visszatérünk hozzá. Tán mert olyan dolgokról írt, melyek sajnos soha nem vesztenek aktualitásukból.