Főkép Egy nappal az idei kánikula előtt, ketten ültek a heti hajszától tikkadtan és cseppet sem javított a kedélyeken a rájuk váró hétvége nyugalmasnak nem mondható programja. Ebbe az álmosságtól és melegtől sújtott punnyadásba repült bele egy kör alakú könyvjelző, mozgásra és beszélgetésre késztetve a jelenlévőket. A nyilvánosságtól ódzkodó írástudók kérésére a neveket megváltoztattam, de remélem, ez nem csökkenti az elhangzó vélemények értékét.
 
Rajongó: Sziasztok. Látjátok milyen könyvjelzőm van?
 
Kritikus: Már megint milyen túlméretezett kosárlabdára emlékeztető marketingfogással próbálják fogyókúrára kényszeríteni a pénztárcádat? Jut eszembe, neked olyan nincs.
 
Rajongó: Nem kosár, hanem baseball labdát mintáz ez a könyvjelzőként is használható, de pályafutását eredetileg képeslapként kezdő papírdarab.
 
Bizonytalan: Egy újabb sportregény? Nem volt elég az ütődött golfosokat felsorakoztató Wodehouse. Ez is vicces akar lenni?
 
Rajongó: Egyáltalán nem, jellegzetesen amerikai a hangvétel, a manapság divatos campuskörnyezetben játszódik a cselekmény, ami tulajdonképpen nem létezik, de amikor mégis történik valami, az egyszerre meglepő és elgondolkodtató.
 
Kritikus: Pont ez kell a magyarnak. Hacsak Chad Harbach – ha jól betűzöm nevét a képeslapon – nem írt legalább olyan felkavaró, leleplező és elgondolkodtató könyvet, mint amilyet Tom Wolfe tett le évekkel korábban, amikor papírra vetette az Én, Charlotte Simmons történetét. Na mert az igen, egyszerre volt tipikus és egyedi, kivált a befejezése sugallta, hogy nem muszáj szocializált birka módjára ugyanaz tenned, mint a többségnek.
 
Rajongó: Ez talán egy kicsit még jobb, mint Wolfe regénye. Nem csak azért, mert friss és ropogós, emlékeim szerint 2011-ben jelent meg angolul, hanem mert a szerző saját tapasztalata alapján írt az iskolai baseball világról. Az sem utolsó szempont, hogy kilenc évig dolgozott művén, s az időráfordítás érződik minden oldalon. Tulajdonképpen a felnőtté válásról szól, érzéseink megtapasztalásáról, a családon belüli kötődés fontosságáról, és arról, hogy a felnőttkor küszöbén gyerekesen viselkedni milyen következményekkel jár. Ezeken kívül fontos eleme a történetnek még a tehetségkezelés. Mit tegyünk, amikor valamiben nagyon jók vagyunk. Miként éljük ezt meg, tegyük fel erre az életünket, vagy álmodozás helyett inkább keressünk magunknak valami jól fizető állást. No meg ott a sportolói attitűd: mennyire éri meg napi több edzésen lucskosra izzadni magunkat, míg a többiek buliznak vagy randiznak? Hihetetlen, bámulatos könyv, olyan, amit muszáj több alkalommal elolvasni, mert úgy hevernek benne egymáson a rétegek, mint kedvenc cukrászdánk rétesében a tésztalapok.
 
Beletelik némi időbe, mire a váratlan dicshimnusz után szóhoz, illetve gondolathoz jutnak a többiek.
 
Bizonytalan: Ezek szerint tetszett?
 
Kritikus: Na tessék, újabb könyv, ami a fiatalokról szól, mintha az öregek már nem is léteznének.
 
Rajongó: Igen és nem! Nagyon tetszett, nehezemre esett letenni a könyvet, legszívesebben egy ültő helyemben kiolvastam volna, egyszerű a szerző stílusa, de ahogy korábban már mondtam, érződik a mondatokon a törődés, minden a helyén van. Legyen szó leírásról, párbeszédről, vagy akár valamelyik szereplő indítékáról. Még amikor számomra elképzelhetetlen lépésre szánja rá magát valaki, akkor is úgy tűnt, hogy ugyan idiótaként viselkedik, de rendben van a dolog, hiszen abban a pillanatban valamiért így döntött. És nem, a történet nem csak ifjakról szól, az egyik főszerepet például az iskola vezetője kapja, aki úgy hatvan éves lehet. Az ő története legalább olyan fontos, mint a többieké, pont azt mutatja, hogy a változás még ebben a korban sem lehetetlen, és csak rajtunk áll, szembenézünk-e önmagunkkal, vagy homokba dugjuk a fejünket és minden reggel belehazudunk a tükörbe.
 
Kritikus: Kár, hogy idehaza csekély létszámú az irodalomkedvelők azon csoportja, akik értenek a baseballhoz, ismerik a szabályokat.
 
Bizonytalan: Ezek közé tartozom én is, hacsak pár mozifilmet nem tekintünk gyorstalpaló tanfolyamnak.
 
Rajongó: Talán viccesen hangzik, de egyáltalán nem szükséges előzetes sporttudás a mű élvezetéhez. Egyrészt a végén van egy szószedet, amiből kiderül, mit jelentenek a szakszavak, másrészt nem kényszerülünk arra, hogy egész meccseket izguljunk végig. Ebben a történetben nem a baseball a lényeg, hanem a baseballt játszó és néző emberek, az ő örömeik, vágyaik, kudarcaik.
 
A beszélgetés innen kezdve arról folyt, hogy ki és milyen feltételek mellett kapja kölcsön a vágy titokzatos tárgyát, vagyis A védekezés művészete című könyvet.
 
Részlet a regényből