Főkép

Ha megvilágosodásról beszélünk, mindig egy erkölcsös, szeretetben és örömben gazdag élet képe jut eszünkbe. Ám mi történik, ha épp az ellenkezője történik, s a megvilágosodás erkölcsi romlással és zülléssel jár együtt? Mi vár arra a lányra, aki az illedelmes, tisztelettudó és szelíd viselkedés helyett inkább a perverz vágyakat, az emberi értékek megszentségtelenítését és szélsőbaloldali ideológiákat választja? Az olasz irodalom egyik kiemelkedő alakja, Alberto Moravia e morális válság bemutatását tűzte ki célul, leplezetlenül provokál és zavarba ejtő mennyiségű erotikával fűszerezi a tartalmat, miközben az értékek teljes pusztulásáról, az emberi viselkedés lealjasodásáról ír.
 
Desideria a súlyos túlsúlyából adódó lelki problémáktól és a gazdag, erotikában menedéket kereső anyjától eltekintve átlagos olasz kamaszlány, egyik nap azonban önkielégítés után a szoba sarkából egy fiatal, női hangot hall, amely ettől a pillanattól kezdve folyamatos elkíséri és beszél hozzá. A Hang erkölcstelen és bűnös cselekedetekre biztatja, szélsőséges eszmékre neveli, ki akarja szakítani gazdag polgári életéből, hogy mindent megbecstelenítve végül forradalmat indítson el. Tervet készít, és ha csak szimbolikus tettekben is, megszentségtelenít minden alapvető emberi értéket és eszmét a kultúrától kezdve a valláson át a szerelemig. Desideria követi a Hangot, aki irányítani kezdi az életét, teljesen felforgatva azt, míg végül lesüllyed a romlottság legmélyebb mocsarába, ahonnan már talán visszatérés sincs.
 
„Isten halott” – tudósít Nietzsche az emberi értékek megszűntéről, s felhívja a figyelmet a szükségszerű döntésre, hogy az emberek végre saját uruk legyenek. Desideriának megadatott a sors szabad alakításának lehetősége, de ő mégis úgy dönt, hogy szembefordul a fennálló renddel, az elfogadott morállal és egy következő útra lép. Mégis bizonytalan az elhatározásában, a Hang erősen befolyásolja, nem tud szembeszegülni, olyanokat tesz és mond, amelyeket talán nem is szeretne. Az első lépések még csupán az erős szándékot követelik meg a lánytól, csak szimbolikusan cselekszik (a templomban vizel vagy egy fontos irodalmi művet használ vécépapírként), ám folyamatosan halad olyan tettek felé, melyek véglegesen szétrombolják az anyjával való kapcsolatát vagy akár az emberi élet szentségéhez való viszonyát.
 
Tolvajjá és prostituálttá válik, gyilkosságot kísérel meg, számos perverz erotikus élményben lesz része, környezetéből teljesen eltűnnek a pozitív, netalán szerethető személyek. Anyja nem csak lányaként, de szeretőjeként is szeretne kapcsolatba kerülni vele, majd érzései elől az erotikába menekül, újabb és újabb kalandokba bocsátkozik, bár a Hang által vezérelt Desideria is táplálja ingadozását az anya-lánya kötelék megszentségtelenítésére. A kamasz életének minden mozzanatában tükröződni kezd a teljes kiábrándultság, Moravia a legalapvetőbb értékeket kérdőjelezi meg, de még a befejezésben sem ad megnyugvást, nincs optimista és felszabadító magyarázat, csupán a végletekig sötét élet. Hiányzik a végkövetkeztetés, a (kissé talán zavaros) utolsó gondolatokkal is saját vélemény kialakítására biztatja az olvasót.
 
Akárcsak Jeanne d’Arcot, az olasz lányt is a lázadás felé irányítja a belső hangja, de francia elődjéhez képest sokkal kevésbé magasztos tervek megvalósítására ösztökéli. Marxista és szocialista forradalmi gondolatok uralják a regényt, látszólag mindent a leendő forradalom alá rendel a Hang, ám ahogy haladunk előre a szöveggel, úgy válik egyre világosabbá, hogy még ez az ideológia sem szent. Eszméinek tükrében csak még nagyobb lesz a reményvesztettség, de ugyanez a sors vár más filozófiai és pszichológia munkásságokra, legyen szó Freudról vagy Sartre-ról. Moravia figuráiban nincs erény és jó tulajdonság, mindenki romlott, bűnös és súlyos lelki problémákkal küzd – az anyaméhbe visszavágyódó férfi tragédiája kétségbeejtően szomorú.
 
A magyar kiadás ugyan pontosan utal a Desideriában végbemenő lázadás folyamatára, ám számomra az olasz cím (La vita interiore – kb. A belső élet) mégis sokkal kifejezőbb: a lány tettei sokáig csupán jelképesek, a lelkében végbemenő változások sokkal nagyobb figyelmet kapnak, mindenek előtt saját gondolkodását és morális felfogását kell átalakítania. A Lázadás nem könnyű olvasmány, zavaró mélységekig áthatja az erotika, sokszor gyomorforgató és perverz pillanatok leírását olvashatjuk, míg végül az olvasót is nyomasztani kezdi a regény minden mondatát átható szexuális töltet. Pedig az egész könyv egy interjúra épül, Desideria és az Én nevű alak (a szerző?) tárgyilagos és objektív beszélgetése során elevenednek meg az események.
 
Az 1968-as diáklázadások korában játszódik a cselekmény, de már a szélsőbalos mozgalmak előretörése és az illúziók elvesztése után fejezi be a szerző, telítve a kor minden kiábrándult pesszimizmusával. Hazánkban a rendszerváltás előtt elképzelhetetlen volt a megjelenése, s még utána is több mint húsz évnek kellett eltelnie, hogy az életmű utolsó darabjai között napvilágot láthasson magyarul. Ezt a kulturális és társadalmi elvek megsemmisítését bemutató interjúregényt nehéz élvezni, folyamatosan zavarba ejt, komor hangvételével nem szerez vidám perceket, az erkölcsi tanulság hiánya pedig tovább fokozza a rosszkedvünket. Saját korában botránykönyv lett, de még manapság sem olyan mű, melyet érzelemmentesen lehet kézbe venni.